Idézetek a művészetről
A színészt az az ambíció égeti, hogy élete lehető legnagyobb részében azt mímelje, hogy ő másvalaki. És ha elég szerencsések (vagy labilisak) vagyunk és profi színészekké válunk, egyre nagyobb lesz bennünk a bizonytalanság, kik vagyunk valójában. Számos színészben ez az önmaga iránti kétség úgy eszi be magát, akár a nyű, és ez sikereinek emelkedő szintjével egyenes arányban növekszik. Nem számít, bármennyire megismerik is az embert, bármekkora vagyont gyűjt magának, belülről mégis az a mélyen ülő kétség gyötri, hogy nem más, csupán hamisítvány, utánzat.
Számomra a rendezés olyan, mint a zeneszerzés. A zeneszerző sem áll úgy a zenekar elé, hogy még nincs ötletem, gyerünk, improvizáljunk. A hatalmas előkészületek után kész koncepcióval állok a stáb elé.
Hollywood olyan, mint a McDonald's: sztárséfekkel olcsó hamburgereket készíttetnek.
Annyira sok impulzus éri az embereket, hogy nem igénylik az állandóságot - ha valaki nem képes arra előadóművészként, hogy folyamatosan megújuljon, azt hamar leírják. Ha viszont ezt csinálja, akkor álságosnak hiszik: van valami ellentmondás ebben az egészben.
A színházban, ha előbányászol valamit, ha rájössz valamire, akkor már "megszülted", és meg is lepted magad vele - ennek a hatása rád nézve négy-öt előadás után elmúlik. Aztán csak próbálod esténként ugyanezt rekonstruálni, de ez már nem az, mert nincs benne az a pillanat. A filmnél viszont pont ezt a négy-öt napot veszik fel. Olyan ez, mint a keresztrejtvény - a filmnél kitöltöd, és ideális esetben kezded a következő rejtvényt, de a színháznál mit csinálj, ha már kitöltötted?
A filozófia nem tudomány, hanem művészet.
A kísérlet, hogy a nő szépségét túlnövesszék az emberi határokon, virágot, drágakő ornamentumot, beszélő hattyút, szóval csodát csináljanak belőle - művészek örök álma, vad törekvése, amely elvezérli őket az őrület határáig, sőt sokszor egyenesen be az őrületbe.
A graffiti igazából csak háromféle ember elméjében jelent veszélyt: a politikus, a reklámszakember és a graffitis firkász.
A szerzői jog a gyengék fegyvere.
A vígjátékokról kitóduló közönség időnként rosszabb kedvű, mint a tragédiák közönsége. Meg lehet csömörleni a sok nevetéstől, annyi jókedv után könnyen üresnek érzi magát az ember, ahogy kilép a hűvös, ködös októberi estébe.
A színházba járás értelmetlennek tűnik a televíziózás fényében, a fényképészet majdnem megölte a festészetet, de a graffiti dicsősége érintetlen maradt a civilizációs fejlődés során.
Az általunk művészetnek tekintett dolgot néhány kiválasztott hozza létre. Egy kis csoport teremti, népszerűsíti, vásárolja, állítja ki és dönt a művészet sorsáról. A világon néhány száz embernek van csak valós szava. Ha elmész egy művészeti galériába, csak egy turista vagy, aki a milliomosok trófeafalát bámulja.
Az ember nem remélheti, hogy mást is félresöpör írásának erejével, amíg vele is meg nem történik ugyanez.
A színészetet a végtelenségig lehet csinálni. És ha eredeti dolgot csinálunk, az mindenkit érdekelni fog.
A valóságban a világ nagy, én pedig kicsi vagyok, el vagyok veszve benne. Aztán veszek egy színházjegyet, beülök a nézőtérre, s egyszeriben fordul a kocka: a világ hirtelen összezsugorodik, beszorul a színpad négy fala közé, én pedig mint egy szemlélődő filozófus vagy jósisten kívülről figyelem, hogy mi történik benne. Mint amikor egy gyerek egy üveggolyót tart a kezében és belelátja az egész világot. Ez az átlényegülés a színház varázsának egyik forrása.
Facebook
Pinterest