Idézetek a művészetről
Ha jó a színészi játék, akkor minden izgalmas, legyen szó vígjátékról vagy drámai történésekről.
A siker mindig hullámokban éri az alkotókat, felkapják-leejtik, és sokszor nem a művek alapján ítélik meg, hanem (néha kiszámítható, néha teljesen kiszámíthatatlan) külsődleges szempontok alapján.
Mindegy, mennyire sötét egy történet, úgy gondolom, hogy a mesélő felelőssége, hogy legalább egy szermenyi kis reményt hagyjon a hallgatók számára.
Mikor az ember gyerekelőadásban játszik, nem szabad megfeledkezni róla, hogy a jegyet a szülő vásárolta és fontos, hogy a kicsik és a felnőttek igényeit is kielégítsük. Fontos, hogy a szülők is kapjanak valamit, ami a gyerekeket nem zavarja, de ők is élvezik.
A film olyan, mint egy gyerek. Fel kell nevelni.
A haszontalanság (...) mindig termékeny lesz. Elkap egy gondolat, és elkezd motoszkálni a fejemben. Jóisten tudja, hogy honnan jön az idea, de már azon gondolkodom, hogyan lehetne ennek formát adni, kifejezni, megosztani. Elmondani? Eljátszani? Elénekelni? Megírni? Hangoskönyv? Lemez? És amikor létrejön - a semmiből - egy gondolatból, és alkotás lesz, nincs annál boldogítóbb érzés számomra.
A színészet titka, hogy ne eljátssz valakit, hanem legyél ő maga.
A művészkedésnek ára van, mégpedig az, hogy félreértenek.
Minden rendezőben működik egy belső iránytű, amely segíti a tájékozódást a filmkészítés során. Munka közben folyamatosan figyelnem kell rá, máskülönben veszélybe sodrom a forgatást.
A színészet egyik legértékesebb adománya az, hogy nem ítélkezni kell, hanem fel kell fedezni magunkban azt a valamit, ami a dolgok érzelmi tudatosságával függ össze. A színészek olyan helyzetekbe kerülnek bele, amilyenekben korábban még nem volt részük, de azáltal, hogy eljátsszák azokat, végül igazából rátalálnak önmagukra. Mindennek az az eredménye, hogy amikor az ember befejez egy munkát, mélyebb tudatossággal kezd bele a következőbe.
Színház mindig volt, van és lesz. Az élő szó és az élő megjelenés ereje az mindennél erősebb.
A színészet nagy paradoxonja, hogy amikor megvan a fizikumunk, még nincs meg a lelkünk hozzá, mire pedig szellemileg megérünk, a roggyant testünk már nem alkalmas rá.
Ma dühöng a celebvilág. A valamirevaló képességű emberek, a régi művészek a világ legszerényebb emberei voltak. Nem lehetett nekik előre köszönni, mindig megelőztek minket. (...) Az, hogy most valamelyik celeb benne van egy műsorban, és ezért azt sem tudja, hogy üljön a nagyképűségtől, elképzelhetetlen lett volna régen. Minél nagyobb művész volt valaki, annál szerényebb volt.
A költészet nagyon szubjektív és intim önkifejezési mód. Szó szerint a saját szívdobogásod. A ritmusod. A lelked zenéje. Szuperkoncentrálva. Egy sűrű darab önmagadból.
Azért színészkedek, mert egyedül ilyenkor tudom, hogy ki vagyok. Nincs semmi kétség. Minden le van írva.
Facebook
Pinterest