Idézetek a művészetről
Kivéve azt a néhány pillanatot, amikor az ember éppen tehetséges, a művészetet folyton gyakorolni kell. Főként azért, hogy a teremtő másodperceket jól ki tudjuk használni.
Köznapi helyzet és halálugrás: ez a művészet.
A színész munkája a szüléshez hasonlít: a gyerek megvan, létrejött, saját természettel, adottságokkal rendelkezik. Hogy a füle kissé nagyobbra nőtt? Vagy a szája csempe? Istenem! Ilyenkor már csak az operatív beavatkozás segíthetne. Erre pedig nincs lehetőség.
A színpadról soha nem úgy nézek a nézőtérre, hogy ott ilyen vagy olyan emberek vannak. Nem, az nem ilyen vagy olyan emberek gyülekezete, hanem a közönség! A közönséget pedig szeretni kell. Nem csupán tisztelni, becsülni, elfogadni, ez mind kevés. Szeretni. Ez az alapszabály. Aki ezt nem tudja, nem érzi, aki erre nem képes, az legyen egyébként bármilyen kvalitásos ember, nem való színpadra.
Születési hiba következménye az adottság, hogy valaki átjön a színpadon. Nem tudom jól elmagyarázni, de ezt az égvilágon semmi sem képes pótolni annál, aki nem rendelkezik ezzel a hibával.
A színház kollektív művészet. A zseni pedig, ha van ilyen, magának való, ordas, anarchikus alkat. Ezért nem biztos, hogy a zseni a színházban zseniális teljesítményekre is képes.
Vannak bizonyos napok, amikor a nézők valahogy gyengébbek, és ilyenkor az előadás is gyengébb lesz.
Amikor a néző nevet, ugyanúgy képes unatkozni, mint amikor komolyan néz maga elé. Hogyha - hazai színésznyelven szólva - ötpercenként letolom a nadrágomat, ezen minden alkalommal nevetni fognak, de aztán sokáig nem jönnek el ismét a színházba, végül pedig elmaradnak. Az olcsó siker jellemzője, hogy a nézők sokat nevetnek, amikor ott vannak az előadáson, aztán egyre kevesebben jönnek vissza.
A színház népnevelés. Mennél magasabb szintre tudjuk emelni, annál nagyszerűbb. De azt nem lehet, hogy csak és azonnal a magasabb szinten csináljuk.
A jó színész a saját egyéniségét mindig benne hagyja az alakításban. Tudattalanul, de benne hagyja. Nem lehet tisztán eljátszani egy másik embert, ilyen nincs. A figura bőrébe nem lehet belebújni, a szerepet nem lehet úgy láttatni, ahogy az le van írva. Eleve rossz, ha egy színész semmi mást nem akar megmutatni, mint ami írva áll. Tükröt kel tartani, de nem tiszta tükröt. Vagy homorút, vagy domborút, de mindenféleképpen kell valami torzulásnak lennie. Mert alighanem ez az egyéniség nyoma.
A színész gyerek, aki egy életen keresztül játszik.
A színésztől nem lehet elvenni az alapegyéniségét, mert akkor meghal. A színész csak abban a szerepkörben létezhet, amit lényegében önmagában hordoz. És annyit ér, amennyit a saját belső tartalma.
A közönség furcsa szerzet. Kiszámíthatatlan. Gyakran a legbonyolultabb kapcsolatokat is megérti, míg máskor a közhelyek igazságát sem fogja fel.
A színház a kiválasztottaké. S ebben nincs arisztokratizmus. Hiszen a kiválasztás önhatalmú. Mindenki kiválaszthatja magát.
A színház szép magánügy, százezer ember társaságában.
Facebook
Pinterest