Psota Irén

Mániákusan hiszek magamban. Ezért sohasem lehetek irigy mások sikerére. Ahogy a szomjas ember sem irigyelheti azt, aki a szeme láttára megeszik egy hatfogásos ebédet. Ő inni akar! S nem jóllakni.

A színész gyerek, aki egy életen keresztül játszik.

A boldogság nem valami globális jelenség. Élvezem a napsütést, szeretem a virágokat, örülök a kutyámnak. Apró örömökből áll össze az egész.

Régen mindig kérdezték, hogy "na, most mire, milyen feladatra készül a művésznő?". Most meg tudom mondani: a halálra! Csak még előtte szeretnék valami patáliát csapni. Ordítani, kiabálni, csapkodni, toporzékolni, mert ezt a cudar világot nem szabad békében, csendben itt hagyni.

Hiszek az életben. Szeretem a hullámzásait. Azt, hogy hol ad, hol vesz.

A humort nem lehet megszerezni és nem lehet elveszteni.

Állva szeretnék meghalni. Úgy, hogy ne vegyem észre a halálomat.

A színész sohasem lesz nyugdíjas. (...) A színészt akkor nyugdíjazzák, mikor beteszik a sírba.

Én nem tudom elviselni, hogy mellőlem akár a legkisebb kapcsolat is sebbel menjen el. Nem szabad sebeket ejtenünk a férfiakon, hiszen... olyan esendők. Sokkal magányosabbak, mint mi vagyunk. (...) Mi másként szeretünk, mint ők. Sajnálom, mert az élet rettenetesen rövid. Csak mostanában értettem meg, miért mondta egyszer a szerelmetes férjem: "Ha bárki jönne az életedbe, aki többet tud adni neked, mint én, az elé letérdelek, és megköszönöm neki, mert annyira szeretlek, hogy azt kívánom: neked minél többet adjon valaki. Még ha az a valaki egy másik férfi is."