Idézetek a magányról
A magánynak is megvannak a maga előnyei. Csak éppen a tény elviselhetetlen.
Nem tudja, miért oly szomorú, csak érzi, (...) és vágyakozik zaj, élet, emberek után. Csak rájuk szeretne nevetni, jó estét kívánni, csak a kezüket vágynék megrázni. Csak egy hangot kívánna hallani. Csak legalább a saját hangját hallaná, amint valakihez szól...
A magány azoknak a szeretője, akik ezen a szeretőn keresztül élik csak ki egyéniségüket, akik csak ezen a szeretőn keresztül tudják megölelni a mindent, amiben benne van ember, igazság, jog és boldogság.
A legnagyobb és legerősebb teremtmények a legmagányosabbak ezen a világon. Mennek egyedül, mint az öreg mackó a sűrű erdőben, az orruk után. A csorda melege nem könnyíti meg az életüket.
Midőn a kínzó betegség, a reménytelen nyomor, a csüggedt vénség, a felépíthetetlen rommá égett szív, a tekintet elhályogosodása, az elpusztult fantázia és az elakadozó lélegzet: azt tanácsolja, hogy többé keresnivaló nincs az emberek között, a négy falon túl, a zajgó életben.
Kiesni a mennyországból, s nem visszatalálni oda: a legnagyobb magány.
A magány (...) nem az, ha nincs kit az embernek szorult helyzetében, félelmében avagy bánatában felhívnia, a kölcsönös kihasználás szellemében maga mellé rendelnie, hanem, ha mindezeket a valakijeit már ebből vagy épp abból az okból kifolyólag nem kívánja maga mellett tudni.
Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerűen utaznak, vagy nagy házat vesznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyűjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat... De mindez nem segít. (...) Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet. Állandóan "intéznek" valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát... Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt!
Az ember csakugyan egyedül marad, ha elmegy az utolsó is, aki emlékezni tudott.
Az egyedüllét nem mindig a legjobb környezete a lélek magányának. Változatosság kell neked ó magányom: s nékem vigyáznom illik, hogy meg ne und magad! Menjünk emberek közé! - Sokáig voltál egyedül: - mint a nyíl repülsz emberi hangok körébe... Egy kicsit boldog is vagy s reménykedel... S nemsokára valami úgy hajt vissza odúdba...Undorodol, - megcsömörlöttél... Oda-vissza... Oda-vissza...
A magányra szükségem van, mint a levegőre. Ha sokat vagyok idegenek között s nem vonulhatok vissza otthonomba: - mintha a lelkemet vesztettem volna el!
A magány vaskos átok, fullasztó súlya nyom. Kit mindig megtaláltok, egyedül van nagyon.
Nem igaz, hogy az ember a szenvedéstől megtisztul, jobb lesz, bölcs és megértő. Az ember hideg lesz, beavatott és közömbös. Mikor az ember, először életében, igazán megérti a végzetet, csaknem nyugodt lesz. Nyugodt és olyan különösen, félelmesen magányos a világban.
Az emberek nem tudják, milyen fontos lenne időnként önmagunkkal lenni. Azt meg végképp nem, hogy másokban az ilyen csendes órákat tiszteletben kell tartani.
A föld szívén ki-ki magában áll, egy napsugár átjárja még: de az est hamar leszáll.
Facebook
Pinterest