Idézetek a magányról
A magányos ember hőstette - mindig kényszerű hőstett. A felderítő az ellenség hátában csak akkor dolgozik egyedül, ha elvesztette a kapcsolatát a társával. Az önfeláldozó orvosok, akik pestissel oltották be magukat, aztán bezárkóztak egy kórterembe, nem tehettek másként, hiszen nem akarták a mások életét kockáztatni.
Georgij VasziljevicsMetyelszkij
Nevetséges, amit most elárulok magának: én már annyira egyedül vagyok, hogy elbőgném magam a boldogságtól, ha valaki akarná, hogy vigyázzak rá. Valaki...
A sivatagban a hang csak a homokhoz ér el.
A természet felkarolta, ahogy minden roncsot felkarol. Magányát megvigasztalta, ahogy minden magányt megvigasztal. A természet minden elhagyatottnak segítségére siet. Ahol minden hiányzik, ott egészen odaadja magát. Virággal futtat be minden omladékot. Repkénnyel köti össze a köveket és szerelemmel az embereket.
Én többre tartom a meghitt viszonyt a hódításnál, a nyugalmat a kalandoknál. És ami a fő, hogy bár vannak köröttem mindenféle férfiak, azért én egyedül fekszem és egyedül kelek, és ha hajnalban rám tör a félelem és a magány, nincs kit felhívjak, hogy jöjjön, és mentsen meg.
Lelkének sebe mélyült, de nem volt már olyan eleven. A csend, amely körülfogta, s kemény konoksággal visszhangozta magányos lépteit, mindig egy és ugyanazon körben forgó gondolatait, megnövesztette ugyan árvaságának érzetét, de már mindennapjainak részévé vált. Félt az estétől, amikor hazaért, s nem volt kire várnia. Félt a reggeltől, amikor egyedül ébredt, s nem figyelhette alvását, ébredését, jövés-menését annak a lénynek, akinek létezése teljesen betöltötte. A bénaság érzése, hogy valamit kitéptek lelke belsejéből, s hogy a csonk egyre vérzik, és soha nem gyógyul be, soha nem egészül ki - egy pillanatra sem hunyt ki. De most már mindez hozzátartozott az életéhez.
Csak az marad magára, akinek nincs kit szeretnie.
A temetők a nagy népsűrűség ellenére a legmagányosabb helyek a világon.
Nem szereti ezt a nyomasztó csendet, fél a csendtől, a váratlan neszeket még ma sem tudta megszokni. De nem is akarja. Sohasem szerette a magányt.
A magányban némán szemlélődőnek megfigyelései elmosódottabbak s mégis élesebbek, mint a társas emberéi, gondolatai súlyosabbak, különösebbek, és mindig van bennük leheletnyi bú. Képek, benyomások, amelyeket egy pillantással, nevetéssel, egy eszmecserével könnyedén el lehetne intézni, mértéken felül foglalkoztatják, elmélyülnek a hallgatásban, jelentőséget kapnak, élmény, kaland, érzés lesz belőlük. Magány termi az eredetiséget, a merészen, meghökkentően szépet, a költeményt. Ámde magány termi a fonákot, az aránytalant, az abszurdot és a tilalmast is.
A magány a pesszimizmus melegágya.
Körbenézel, s látsz egy házat, mit a napfény elkerül, kopogj csendben, meleg szívvel, úgy már nem lesz egyedül.
Amikor felébredtem, már reggel járt a kertben. Leseperte az éjszakát a völgyekbe, és megintette az órát, hogy jó lesz csendesebben viselkedni... A szívem is elhalkult már, mint a többi órák, melyek csak akkor járnak kemény léptekkel az idő útján, ha egyedül van az ember.
Lehetünk egyedül, de attól még nem leszünk magányosak, és lehetünk emberek közt úgy is, hogy ugyanakkor magányosak vagyunk.
Ha a többiek megvonják tőlünk a szeretetüket, a figyelmüket és az elismerésüket, akkor miért nem vagyunk képesek egyszerűen azt mondani nekik: erre nincs szükségem, elég vagyok magamnak? Nem szörnyű rabságunk nyilvánul meg ebben, hogy erre nem vagyunk képesek?
Facebook
Pinterest