Idézetek a magányról
Csak egy szenvedés van, a szív magánya.
Én legszívesebben egy erdő közepén vagy egy tanyán élnék. Távol mindenkitől. Csak akkor mennék emberek közé, ha nagyon muszáj lenne. Sohase muszáj annyira.
Én azért kezdtem és azóta is azért írok naplót, mert olyan egyedül vagyok, mint egy írógép a tenger fenekén. Akkor is egyedül, ha vannak körülöttem. Mindegy, hogy többen vannak-e, vagy csak egyvalaki van. A létszám nem változtat a szürke tényen, hogy én senkinek sem vagyok érdekes.
Mondják, hogy az ember a leginkább társas lény az élővilágban. (...) De éppen ebben a mai világban, amikor némely városban már annyi ember él összezsúfolva, mint egy-egy kisebb ország lakossága, egyre terjedő betegsége fajunknak a magányosság.
Nem az-e a célunk szakadatlanul, hogy híveket szerezzünk, akár eszméknek, amelyekben hiszünk, akár egyszerűen önmagunknak, hogy feloldjuk a magányosságot, amely időről időre elviselhetetlenül nehezedik ránk?
Aki magányos, lelket talál ott is, ahol föl sem tételezte.
Félelmetes, ha az emberre rázuhan hirtelen a nem kívánt magány süket csöndje... Amikor a környezet néma, de a lélekben harc dúl, keserűség, szemrehányás és panasz, s oly nehéz megszerezni a belső csönd kegyelmét... Mert a belső csend a legfontosabb. Az ordító világ közepette a lélek egyenletes, alig borzoló hullámzását megteremteni; azt az életérzést, hogy Én-ünk legbelső titokszobáját nem rombolhatja össze semmi; vagyok aki vagyok, még fájdalomban is vagy örökös csatazajban.
Rossz dolog ugyan az üres gyomor; de az üres szív még rosszabb.
Ásd be magad, maradj magadnak, Ki gyűlölöd, ha fény ragyog, Ki a jövendőt látni vak vagy, És a jelent megtagadod.
Lelke arra a csendre és magányra áhítozott, amelyben csak mások társaságában lehet részünk.
Az együttlét boldogságát csak az ismerheti meg igazán, aki újra és újra magára marad. Minden egyéb megzavarja a feszültség titokzatosságát. És mi más vonzhat erőteljesebben a magány mágikus birodalmába, mint a felkavart érzelmek, a megrázkódtatás teljes átélése.
A magány nem életforma, hanem magának az életnek a része.
Én nem tudhatom, hogy boldogul más a szerelemmel, de amikor egyedül vagyok, hosszú, árva esték csöndjében megérzem: ha túl jó az ember, sohasem elég rossz ahhoz, hogy nagyon szeressék.
Magányosan születünk és magányosan halunk meg. Egyszer és mindenkorra meg kell ezzel barátkoznunk. Magányosságunk létünk egész szerkezetének alapvetése, úgyszólván maga a mestergerenda. Az ember élhet együtt valakivel, de az együtt rendszerint annyit jelent: egymás mellett. És ez épp elég így. Vállvetve élni valakivel, szerencsés pillanatokban talán még együtt is vele.
Egész életemben csak kifelé bámultam az ablakon... és abban reménykedtem, hogy van odakint valaki vagy valami, amibe belekapaszkodhatok, és végre boldog lehetek.
Facebook
Pinterest