Idézetek a magányról
A legtöbb ember fél egyedül lenni. Engem viszont szabaddá tett, erőssé és sebezhetetlenné.
Hála volt benne és szomorúság. Hála a szépségért, amit Isten a világnak adott, és szomorúság, mert akivel mindezt a szépséget megosztani érdemes lett volna, nem volt többé ezen a világon.
- Akkor nézd a napfelkeltéket, azok mindig vidámsággal töltik el a lelket. Egy új nap kezdete, egy...
- Igen, de mindez egyedül nem érdekes. Ha egyedül nézel valamit, azt nem is látod igazán!
Tudod, mindketten saját területet tudtak maguknak választani - mondta a kis herceg -, most jobban elférnek egymástól. Mert biztosan te is szeretsz néha csak úgy magányosan üldögélni, hogy ne zavarjon más.
Senki nem volt, akivel beszélgethettem volna, bár talán így sokkal jobb, magányosan a félelmeimmel.
Amikor valaki csak a saját testének korlátain belül tudhat valamit, az olyan, mintha nem is tudná. Amikor a munka csak arra jó, hogy a túlélést biztosítsa, az a legszörnyűbb magány.
Elképzelni is szörnyű, milyen lehet annyira kiszolgáltatottam élni, mint egy bogár. Amikor vadásznak rád. Egyetlen rossz döntés, és máris vége az életednek. Ráadásul senkinek sem hiányzol majd, hiszen olyan, amilyen te vagy, van még kismillió a világon. Az utolsó percben pedig tudatosul benned, hogy mennyire jelentéktelen is vagy valójában.
Élt egyszer régen egy férfi, aki imádta a virágokat. Napokat tudott eltölteni azzal, hogy kisétált az általa oly becsesen gondozott kertjébe, és csodálta virágai szépségét. Egy nap azonban olyan virággal találkozott, ami más volt, mint a többi. A férfit földre terítette a virág lenyűgöző látványa, nem tudott szabadulni attól a félelmetes érzéstől, hogy lesz majd idő, amikor elveszíti a virágot. Odasétált a virághoz, és egy apró mozdulattal elszakította gyökerétől, majd a nappaliban lévő vázájába helyezte, hogy mindig vele legyen féltett és szeretett virága. A virág azonban idővel elhervadt, a férfi szomorú lett, mert ráébredt, hogy azzal, hogy magáénak akarta a virágot, megfosztotta őt szabadságától, és bár így egy rövid időre csak az övé volt, de végül mégiscsak elszakadt tőle. A férfi tudta, hogy soha nem kaphatja vissza virágát, mert az meghalt. Egész életét abban a magányban élte le, amit saját maga okozott magának. Többé egy virág sem tetszett neki, mert egy sem volt ahhoz fogható, akit ő szeretett.
Csendben pihentem, és éreztem, ahogy a nyugalom magához ölel. Egyedül voltam, de nem magányosan. Akkor jöttem rá, hogy ez két különböző dolog. Az egyedüllét érzése valami hiányából fakad az életemben; azt jelentette, szükségem van valamire vagy valakire ahhoz, hogy teljes legyek.
Bámultam a semmibe, és feladtam a küzdelmet magányosságommal szemben. Sötét párnába burkolt. Becsuktam a szemem, és éreztem, ahogy lezuhanok egy hangtalan, képtelen helyre. Mellembe szívtam csendességét, aztán kinyitottam a szájamat és némán sikítottam. Egy kiáltással kieresztettem magamból szenvedésem intenzitását, anélkül, hogy egy árva hangot hallattam volna. Addig ömlött belőlem, míg semmi nem maradt, csak forma nélküli létem, a bennem élő egyedüllét érzésébe burkolva.
Vigyázni kell, hogy a magány ne fajuljon egyedüllétté! A magány vállalt forma, az egyedüllét kialakult, maga a kudarc.
Nincs magányosabb érzés, mint amikor a gondosan begyakorolt felajánlkozást kapásból visszautasítják.
Most először vette észre, hogy két ember sohasem tud egymás lelkéig eljutni, gondolataik legmélyére; hogy egymás mellett járnak, néha egymásba fonódnak, de nem válnak eggyé; hogy erkölcsi lénye mindenkinek magányos marad egész életében.
Nincs ennél rosszabb érzés, nem igaz? Hogy folyton egyedül kell lennünk. Tudom, miért fáj neked, mert régen én is ebben a pokolban szenvedtem. De kiszabadultam, végül találtam embereket, akik fontosak nekem. Többet érnek nekem, mint az életem, megmentettek a borzasztó magánytól. Nem adom őket. Egyiküket sem.
A sötétzárka sem tesz annyira magányossá, mint a hazugság.
Facebook
Pinterest