Idézetek a magányról
Hidd el, hogy jobb nekem így egyedül. Én nem bírom el, hogy csak perceket kérjenek el tőlem, és az egész utálatos életemet pedig rám hagyják.
Akkora üresség van bennem. Nem tudtam, hogy létezik ilyen üresség, és attól félek, elnyel.
Gyakran gondolt a magányra. Az évek múltával megtanulta, hogy ez a legrombolóbb az ember valamennyi baja közül.
Az igazán nagyok a magányosokból lesznek.
Csak akkor vagyok valóban szabad, ha tudok egyedül lenni anélkül, hogy magányosnak vagy elveszettnek érezném magam.
Mit tudok én arról, ha igazán magányos valaki. Az olyan, mintha egy üvegházban élnél, üvegbura alatt, hívod az embereket, később már csalogatod őket, jönnek is, aztán, kopp, neki az üvegnek, csodálkozva megállnak, hallod is a koppanást, majd látod, ahogy fortyogva távolodnak. Hiába integetsz. Egy idő után nem integetsz, dögöljenek meg. Olyan, mintha leprás lennél, apró gennyes fekélyek lepnék el a tested, szivárogna a sárga undormány, kénes, büdös kis felhők röppennének föl rólad, vagy mintha lenne egy tábla rajtad, vigyázat, fertőző! Vagy hogy másodosztályú. És ha találkozol egy másik táblással, úgy viselkedsz, mintha te nem volnál az, ő pedig úgy viselkedik, mint te. A magányos embert elhagyta az Úristen, fiam.
Sehol sem érezheti magát az ember jobban elhagyatva, mint rengeteg ember között.
Valamennyien magányosak vagyunk, és azért tapogatózunk a sötétben, hogy megragadjuk valakinek a kezét.
Sok ember fél a csendtől, a magánytól. Fél a tükörtől, amelyet a csend, a magány tart eléje. Mert az ember sohasem az, akinek társaságban látszik, akinek emberek között mutatja magát. Az ember mindig az, aki csendben, magányban...szembenéz önmagával.
Éjfél után, amikor Isten egy kozmikus viccnek tűnik, és senki sem figyel senkire, nincs-e mindannyiunknak szüksége valakire, akit megérinthetünk?
Nagyon egyedül vagyok. Aki egyedül van, az nyáron is fázik. Nincs, aki melegítse.
Az élet ott kezdődhet, ahol a magány véget ér.
Mindenféle elzárkózás melegágya a kívülállók gyűlöletének. (...) És ennek keserű a gyümölcse.
Valakinek a hiányát az apró dolgokból vesszük észre igazán.
Csupán azért engedem be a (...) bánatot, mert már annyira magányos vagyok, hogy egyedül őt találom érdekes beszélgetőtársnak. (...) Olyanok vagyunk, mint fenyőerdő közepén a fűzfa, valami ostoba madár csőréből estünk ki még magkorunkban, és nem volt senki, aki megkeressen, hogy betömje velünk egy fióka száját. Beleszülettünk egy fenyőerdő szúrós és igazságtalan bioszférájába, ahol mindenáron meg akarnak tanítani bennünket szúrni és zöldellni.
Facebook
Pinterest