Idézetek a magányról
Milyen igazságtalan minden! Másoknak miért lehet tökéletes élete? Miért lesznek csodálatos civilizációk az enyészeté? Miért születnek egyesek alig pár percre erre a világra, s hagyják el rögtön megint? Miért vergődöm én létemnek kegyetlen csapdájába zárva? Szolgálom a szerelmet egy örökkévalóságon át szeretetlenül.
Aki egyedül van, csak a pusztulással számol. A sajátjával. De szeretnék valakié lenni. Csak más az emlé- kezetem. Nem tudok rugalmasan felejteni.
Az egyedüllét olybá tűnik, akár a halál. Egy bizonyos értelemben az is; halál; annak a személyiségnek a halála, amelyet a tömegben magadra öltöttél. Ezt másoktól kaptad. Abban a pillanatban, hogy magad mögött hagyod a tömeget, a személyiségedet is magad mögött hagyod. A tömegben pontosan tudod, ki vagy. Tudod a nevedet, tudod, milyen végzettségekkel rendelkezel, tudod a foglalkozásodat, minden adatot tudsz, ami az útleveled vagy a személyi igazolványod kiállításához kell. De abban a pillanatban, hogy kilépsz a tömegből, hová lesz az identitásod, ki vagy? Hirtelen rádöbbensz, hogy nem a neved vagy - azt csak kaptad.
Néha levelet írok magamnak, egy régi bélyeget ragasztok rá, és bedobom a levélszekrényünkbe, hogy a többiek azt higgyék, van valakim, aki csak az enyém és akiről ők nem is tudnak.
Mert hiszen az emberre mi van rábízva? Saját maga. A saját élete. Joga van magát megvédeni. És fel is kell építenie a saját belső védelmi rendszerét, mert a külvilágtól ezt a legtöbb esetben hiába várja.
Az élet néha túl nehéz, hogy egyedül legyünk, és néha túl jó, hogy egyedül éljük át.
Mindig azt mondják, Hogy az ember csak tévelyeg, Pedig valahol van helyed, Még ha keresve sem leled.
Tengermoraj dúdolja álmodat, Hogy szerelmet vártál, halálosat, Hogy voltál tettes is, és néha áldozat, S hogy ember nem lehet magányosabb.
Az emberi szívek éppúgy egymás körül forognak, mint az ég csillagai. A magányos ember mindig azt érzi, hogy nincs beilleszkedve a világrendbe.
Sosem viseltem el azokat, akik másoknak hánytorgatják fel a magányukat, de azokat sem, akik szégyenként élik meg. A magány szabadság.
Az egyedüllétben az a jó, hogy senkinek sem vagy a terhére, senkinek nem kell aggódnia miattad, nem kell kettős szorongásban élned, mert rosszul érzed magad, és mert a másikon látod, hogy szenved, amiért rosszul vagy.
Szeretem a magányt, a csendet, Ha odahúz édes titok. Ott szövök álmot, ott merengek, Megenyhülőn csak ott sirok.
Magam vagyok. Üres csönd-ágon leng szivem. Mint az űr fekete ágain a csillagok.
Időnként hihetetlenül rám tör a magány. Ilyenkor konkrétan azt élem meg, mintha egy komplett szakítás szerencsétlenebbül járt fele lennék. Fele. Valaminek - valakinek - a fele vagyok egyedül. Pedig nem is szakítás ez, hanem csak a legjobb barátomat veszítettem el. Mégis újra és újra átélem a szakítás fájdalmát.
Valami védőburkot szeretnék. Azt hiszem, egy társ formájában, hogy kössön ide a valósághoz, mert egyedül, ha nincs mellettem senki nehezékként, akkor elszállok, feloldódom a nagy semmiben, szétesem.
Dörömbölök szívetek kapuján s egyszer a szívetekbe érkezem talán.
Facebook
Pinterest