Idézetek a magányról
A magány (...) nagyon értékes kincs. Mindenki vágyik egy olyan hely után, ahol időnként egyedül lehet.
Mikor el merem viselni az egyedüllétet, felzeng a világ. Megszólal az egész. Jelen kell lenni az elviseléséhez, az igaz; erő kell annak tudomásulvételéhez, hogy az egész életem – mindenki, akit ismerek és minden, amit tudok – most és egyidejűleg válik esedékessé: az egyedüllét csöndjében egyszerre szólal meg. Ilyenkor én is ezerfelé tudok beszélni egy időben, és a gondolatok összehasonlíthatatlanul gyorsabbak a szónál, talán gyorsabbak a fénynél is. Nagy esély, egyedülállóan csodálatos estély valakivel magunkban lenni. Ünnep.
Az összes hibám ellenére szomorú aztán nem vagyok. Sokszor boldogtalan, ez igaz, ám akik veszik a fáradtságot, hogy bekukkantsanak a zsírrétegek alá, tudják, hogy ott nem csupán egy aranyból való szív dobog. Piszkosul szórakoztató társaság is tudok lenni, feltéve, ha van hozzá hangulatom. De senki sem veszi a fáradtságot, senki sem néz a külcsín rétegei alá.
A magányérzet a magunk vállalása helyén keletkezik. Aki azt mondja magáról, hogy se kutyája, se macskája, és nincsen egyetlen barátja sem, az nem tudja, hogy igazában mindenki egyedül van. Már ha egyszer magába nézett, és önmagára ismert, és szóba mert elegyedni azzal, aki benne van. Akkor mindjárt lesz barátja is. S lassacskán ráébred, hogy hiszen sosincs, sose lesz, mert sosem volt egyedül.
Egyedül vagy. Az se jó, ha észre se veszik, de az még rosszabb, mikor már suttognak róla.
Fázol... Hideg van, fúj a szél, szemedbe hordja a tűhegyes esőcseppeket. Utálod, már számolod, hogy még mennyit kell lépned a biztonságos meleg szobáig, csak be, be, be a hidegből. A szoba kellemes, meleg... De mi ez? Fázol. Tovább is. Hiába meleg, hiába duruzsoló kandalló, hiába... Mert nem a bőröd fázik valójában. Hanem a lelked. A lelked didereg. És nem tudja felmelegíteni sem kandalló, sem fűtött autó, sem pálmafás tengerpart. Mert egyedül van.
Furcsa társ a magány, hogyha van, mit összehoz, De nincs kivel megossz, nincs kivel vitatkozz. Ez egy lassú útszakasz, ahol zavaros a tisztás, A hosszú úton jobb, hogyha van melletted egy társ.
A magányosságunk titka, az elkülönülésünk előkelősége.
Bárki azt hihetné, hogy a belső ürességtől az ember könnyűnek érzi magát, pedig elviselhetetlenül nehéz.
A mai szerelmesek diskurzusa másról sem szól, mint a feloldhatatlan magányról.
Egymagad a lelkeddel élsz igazán. Tudod, a sors nagy magány.
Lehetsz tömegben vagy bezárva egy szobában, Legbelül mindig magány van.
Vagy egyedül vagyok, és összesűrűsödik körülöttem a bizonytalanság és a félelem, és a feszültség nem oldódik bennem, vagy barátok közt vagyok, felpörgetem magam, "társasági" módra viselkedem, és amikor hazajövök, még feszültebb vagyok, mint mikor elmentem. Ezt persze nem lehet szenvedésnek nevezni. A kín nem kézzelfogható.
Mindenki így jár, ködbeburkoltan, árván, hangtalan, nem látjuk, nem értjük egymást: mert, jaj, mindenkinek más világa van!
Soha nem éreztem még azelőtt, hogy az ember a házasságban is ilyen nyomasztóan magányos lehet.
Facebook
Pinterest