Idézetek a magányról
A legkiválóbb sem képes egyedül ragyogni. Mindig tudd: az ember egyedül csak fél ember marad.
Sokat vagyunk együtt, mégis elpusztít minket a társas magány.
Ha egyedül vagyunk, akkor az borzasztó helypocséklás.
A napfelkelte utáni első óra a legmagányosabb. Ez annak az ideje, amikor egyedül lehetünk, és élvezhetjük a csöndet.
Szeretem a magányt, akkor is, amikor egyedül vagyok.
A féltékenység nem más, mint hogy magányosnak érezzük magunkat mosolygó ellenségek közepette.
Amikor húszévesek vagyunk, a tavasz és a szívünk között valamilyen rejtélyes és nehezen megmagyarázható kapcsolat létesül. (...) Ahányszor zöld fát, zsenge füvet vagy árnyas barlangot látunk, azonnal társra vágyunk.
Magányban társat keresünk, mert nem bírjuk sokáig - s ha társunk van, előbb-utóbb újra a magányt, mert a közösséget sem bírjuk ki. Ez a "magánszívünk" szüntelen önellentmondása. Éppúgy működik, mint a lélegzés: beszívom: csak magam vagyok - kifújom: és az egésszel vagyok... Így védekezünk a fulladás ellen. Más szóval: így élünk.
Van-e annál veszélyesebb, mint hogy az embert megértik? Annál is inkább, mivelhogy ez nem létezik. Az embert mindig félreértik. Az ember úgy gondolja, hogy nem magányos. Valójában pedig nagyon is az.
Vannak néhányan, akiknek lelkében hatalmas tűz ég, és soha nem jön senki, hogy melegedjék annál.
Úgy eltűntél, hogy ma se találod magadat. Mintha láthatatlanul lebegnél. Nyomokat hagysz magad után, robotolsz, csak éppen te magad nem vagy itt. Nem vagy ott, ahol éppen látszol.
A vágy sóhaj lett nemsoká: Szeretet szárnyán merre szálljon? Nincsen rokonszív, nincs hová!
Csöndbe merülsz, hallgatag vagy, nem akar a könny fakadni, sem a szó könnyen szakadni, mind nagyobb a néma sejtés, mindig több a mélyre-rejtés, minden nappal, amit élsz, több, amiről nem beszélsz.
Érzem a pihékben, és a jégcsapban látom, van egy hely távol, ahol mindenki barátom.
Két világ közt barangolva: holt az egyik. A másik még meg sem született.
Facebook
Pinterest