Idézetek a magányról
Aki mélyre néz magában, látja, hogy ott, azon a helyen, ahol a szerelem lakik, csak egyetlen üres trónus áll.
Az az igazság, hogy egy dologban fixen átlagos vagyok. Mégpedig abban, hogy mint a srácok legtöbbjének, úgy nekem sincs barátom. Mert a legtöbb srácnak nincs, erre le merem tenni a nagyesküt. Vannak haverságok, vannak érdekszövetkezések, vannak kisebb-nagyobb galerik unalom ellen, de ezek a műfajok nem azonosak a barátsággal. Azzal a barátsággal, ahogyan én akarom, hogy legyen.
Minden reggel egyedül ébredek, nélküle fekszem, sötétek a fellegek. Elment ő tőlem, messze jár.
Maga az eskü egyszerű: jóban-rosszban, gazdagságban-szegénységben, egészségben-betegségben, tisztelik és soha el nem hagyják egymást míg a halál el nem választ. Igen az eskü egyszerű, de találni valakit ki leteszi, nehezebb mint akárki gondolná.
Mindig ugyanaz várja; egy újabb üres nap, egy újabb magányos hónap, egy újabb kietlen év.
A magányosság idején látjuk, hogy nem vagyunk fontosak a nagy, mozgalmas világ számára, és hogy az sem fontos a mi számunkra. Összeomlik a fontossága, jelentősége és értéke a dolgoknak, amelyekben eddig hittünk; és ha kitartunk és még magányosabbak leszünk, kezdete lehet egészen újfajta fontosságok és jelentőségek fölfedezésének.
Időnként a fájdalom visszahúzódott, csöndben várt, már-már azt hitte, el is múlt, amikor újra elborította, és bosszút állt rajta azért, amiért biztonságban merte érezni magát. Ez volt a büntetése, a rettegett végzete. A magány... Magányról pedig senki sem akar hallani. Ha túl sokat vagy túl komolyan panaszkodsz miatta, a végén tényleg magányos leszel.
Az életben egyikünk sem találkozik annyi szeretettel, amennyire szüksége volna.
Félek, hogy egyedül maradok. Attól félek, hogy mindig valakinek a barátja, vagy húga, vagy bizalmasa leszek, de soha nem mindene valakinek.
Amikor kicsi voltam, azt játszottam, hogy királylány vagyok, akit örökbe fogadtak, miután a birodalmat lerohanták a rosszfiúk. Az igazi szüleim, Mr. Király és Mrs. Királyné bármelyik pillanatban értem küldhetik a limuzint. Közel voltam hozzá, hogy hétévesen szívrohamom legyen, amikor apámért egyszer limuzint küldtek, hogy kivigye a reptérre. Tényleg azt hittem, értem jöttek, de nem akartam menni. Apám taxival járt ezután. Kinézek az ablakon. Sehol egy limuzin, egy szekér vagy egy hintó. Most, hogy mennék, senki nem akar elvinni.
Egyedül. Igen, ez a kulcsszó, nincs is még ilyen szörnyű szó. A gyilkosság meg sem közelíti, a pokol pedig csak szegényes szinonimája.
Nagyon hangos? Mi lehet nagyon hangos? Egyedül a némaság. A mozdulatlan csend, amelyben szétpattan az ember, akár a légüres térben.
Aki önmagát a külvilágtól függővé teszi, előbb-utóbb boldogtalan lesz.
Az egy szobában való együttélést az is megnehezíti, hogy képtelenség bármit is elrejteni a másik elől. Persze nem a pár nélküli, koszos zoknikra gondolok, vagy arra a galacsinná összegyűrt, tizennégy papírlapra, rajtuk egy sikertelen vers próbálkozásival. Elrejteni a legbensőbb, magánjellegű dolgokat kell: a könnyeket, melyek az ember szeméből olykor kikívánkoznak, a gondolatokat, melyeket egy csöndes, magányos zugban szeretne végiggondolni, a szavakat, amelyeket hangosan szeretne kimondani, hogy hallja, hogyan hangzanak - de más ne legyen fültanúja.
Ő nem sok embert szeretett. A szíve mély, de zárt világ volt: Különös kőfallal kerített, Mély futó-árokkal határolt. S hogy őt szeretik: alig hitte: Őt, önmagáért, semmi másért, A szívébe zárt mély világért.
Facebook
Pinterest