Idézetek a magányról
Tudtad, hogy a csillagok mindig veled lesznek. Csak felnézel az égre, és már nem is vagy olyan magányos.
Tele vágyakkal zokog a lelkem Szerető szívre sohase leltem, Zokog a lelkem.
Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész, vagyok mint a hideg, világos és nehéz.
El tudsz képzelni siralmasabb perceket, mint amikor besötétedik idegen helyen? Csak megyünk, megyünk előre (...) mintha álmodnánk. Belenézünk arcokba, melyeket még soha nem láttunk, és nem is látjuk őket többé soha. (...) Szívünk összeszorul, lábunk már botladozik, a lélek fél. Csak megyünk, mintha menekülnénk.
Egyedül: ez a szó egyértelmű a halállal.
S az erdő semmit sem csinál. E mozdulat elég neki. Ahogy hozzádermedten állok: Alakom' szoborrá teszi. S "Magány szobrá"-nak nevezi.
Ha már elég sok időt töltöttél egyedül, akkor megtanulod értékelni mások társaságát és rád szánt idejüket. A kincset a magányban fedezed fel. Felfedezed önmagad legmélyebb zugait, legféltettebb kincseit, szembekerülsz azzal, aki valójában vagy.
Tudok egyedül élni, ha kell. De nem az a kérdés, hogyan kell egyedül élni, hanem az, hogyan kell egyedül meghalni.
Számomra az otthon mindig a menedéket jelentette. A szobám az a hely volt, ahol el tudtam rejtőzködni a világ elől, és szerepek nélkül önmagam lehettem.
Mindenki kisebbségben él, az egész világ. Ma már nincs közös civilizáció. Még családon belül sincs. Ez egy új kor. És ezt nevezik magánynak. Egyetlen út van: megtanulni egyetérteni.
Érzem gyerekkorom zárt ajtóinak súlyát.
Ha valóban nincs olyan hely ezen a világon, ahová nem ér el a nap, akkor nincs más módja, hogy elbújjak, mint hogy a saját árnyékommá válok.
Félek a magánytól (...). Hogy miért, nem is tudom. Ha a szobámban a négy fal rám mered, az iszonyú. Olyankor gyorsan kinyitom az ablakot, hogy embereket lássak, és mindig csak azokat látom meg, akik karonfogva mennek, házaspárokat és egymáshoz tartozó fiatalokat, s akkor úgy tűnik, a világon csak egyedül én vagyok magányos. Pedig tudom, hogy sokan vannak, akik ilyen vagy olyan okból, talán rögeszméből vagy mit tudom én miből, nem képesek megtalálni társukat. És gyűlölöm magam az ostobaságomért, de ez az ostobaság bennem van, örökké velem, és talán sohasem tudok megszabadulni tőle.
Itt hát, hol országa van a szerelemnek, Az életen által én egyedül menjek? Amerre tekintek, azt mutassa minden, Hogy boldogság csak az én szivemben nincsen?
Facebook
Pinterest