Idézetek a magányról
A sóhajország árnyán Laktam egyedül, árván, Lelkem mocsár volt, mély magány.
De nincs, ki szórja széjjel búm homályát, Én szenvedek mélyen s ártatlanúl, S mosolygni többet e száj nem tanúl.
A magányos motyogás kiváló lehetőséget nyújt arra, hogy olyasmit is kimondjunk, amit nem merünk azok előtt, akik az őrületbe kergetnek.
A környéken lakó többi gyerekkel (...) se jöttem jól ki. Persze apám se volt a segítségemre. Egyszer például vett nekem egy íjat nyíllal és mellé egy indiánfelszerelést, amikor a többiek mind cowboy ruhákban jártak.
Magában akart ábrándozni, mint sokszor. A vizet nézte. Eszem ágában sem volt, hogy elmenjek. - Mi az, imádkozol? - kérdeztem, mert a két kezét összekulcsolta, ahogy rákönyökölt a korlátra. - Igen - mondta dühösen. S mindjárt kezdte is: - Úristen, ments meg a barátaimtól, az ellenségeimmel majd csak elbánok magam is.
Bármennyire szerethetjük egymást, mindig egyedül vagyunk; ha szenved valaki, fájdalma csakis az övé, senki nem vállalhat belőle egyetlen parányi részecskét sem; az egyik ember szenvedésétől még nem érzik magukat rosszul a többiek, hiábavaló itt bármi nagy szeretet. Ezért menthetetlenül magányos az életünk.
Akit az egész világ utál, annak előbb-utóbb társául szegődik a félelem.
Én láttam, mert én mindent látok. Könnyű figyelni, ha soha senki nem veszi észre az embert.
Pontosan az az ember hiányzik életemből, akinek levelet szeretnék írni.
Néző lettem. És még csak nem is az első sorokból nézelődöm, hanem valahonnan a karzatról.
Volt egy lány, aki börtönébe zárta önmagát Kit ma nem tart vissza már egy fél világ Hogy mint szirmát bontó apró kis virág Dúdolja dallamát.
A magány: szenvedés, sokszorozva végtelennel.
Nem tudom pontosan megfogalmazni, voltaképpen mit is értek azon, hogy két ember összeillik. Talán azt, hogy ha együtt vannak, megszűnik a magány. Minden emberi szenvedések legnagyobbika, a magányosság akkor a leggyötrelmesebb, ha emberek között, még inkább, ha társunk mellett érezzük. De ha ráakadunk arra az emberre, aki mellett szünetel a magányosság érzete, annál álljunk meg! Mert az az igazi!
A legényéletnek van valami mellékíze, ami elszigeteltségre és ténfergésre emlékeztet.
Régen azt gondoltam, hogy az a legrosszabb, ami történhet velem, ha egyedül maradok. De ez nem igaz. Az a legrosszabb, ha olyanokkal vagyok körülvéve, akik között egyedül érzem magam.
Facebook
Pinterest