Idézetek a magányról
Néha csak egyvalaki hiányzik, mégis az egész világ néptelennek tűnik.
Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem: Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden - Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!
Ó, nem bánt engem asszonyság meg lányság, Nagy problémák csomóját nem kötém, Nem bánt a vallás, a papok, misék: Csak valami nagy... Egyedüliség...
A művésznek magányosnak kell maradnia. (...) Nem csak a művésznek. Mindenkinek, aki nagyot akar alkotni.
Az ember önmagában képtelen arra, hogy maradandóvá tegye az élet szépségeit. Hogy megfogja és kiértékelje azt, ami az életben szép, jó, kellemes és megnyugtató. Nem mintha nem látná meg. Meglátja, csakhogy nincs mit kezdjen vele. (...) Legalább két ember együttes érzése kell ahhoz, hogy a szép szép legyen, s az öröm öröm.
Mélyen a vaksötétben, holtan, de mégis ébren. Magányom börtönében, rátok még jól emlékszem. Mindnyájan körbeálltok, tudom, soha nem sajnáltatok.
Örömtelenség, hó és csönd köröttem, határtalan. Olyan vagyok, mint téli fa az erdőn, madártalan.
Hiába hever a lábad előtt a világ, ha nincs kivel megosztani.
Szívemnek sírboltot építek, hogy megnyugodhassék; begubózom, mert mindenütt tél van; a vihar elől boldog emlékeimbe takarózom.
Johann Christian Friedrich Hölderlin
A legkellemesebb része a kapcsolatnak, hogy megosztod az életedet valaki mással. De az életem, nyilvánvalóan, nem volt elég jó ahhoz, hogy megosszam.
Egy héten át nem vetettem le az ezermesteri kezeslábasomat, se éjjel, se nappal, nem fürödtem, nem borotválkoztam, nem mostam fogat, mert a szerelem, ha későn is, de megtanított rá, hogy az ember valakinek a kedvéért hozza rendbe magát, valakinek a kedvéért öltözik fel és kölnizi be magát, és nekem sohase volt kiért.
Sötét fenn az ég, fény sehol sem ég, az arcomra álmos köd szitál; Süket, sűrű csönd, némaság köszönt, és senki nincs, ki fénylő jelet gyújtson az éjszakán.
Társaság kell, hogy tudd, mi a magány.
Fázom. Miért tagadjam, emberek? A szívem is gyökérig didereg. A tél sötét árnyéka ráterül s egy hang borzongat néha: Egyedül...
Ma éjszaka egyedül vagyok. Arra gondolok, nem számít, ha búcsú nélkül mindent itt hagyok.
Facebook
Pinterest