Idézetek a magányról
A csönd valósággal belevette magát testébe. Része lett most nemcsak az életének, hanem a tudatának is. Annyira együtt élt vele, hogy már el sem tudta képzelni másképpen. Amikor kitisztultak a gondolatai, olykor belehallgatott ebbe a hamis ürességbe, a csöndbe. Mint az így élők többsége, tudta, hogy nem is létezik. Ezer apró neszből tevődik össze.
Újra élesen átérezte a maga lényének különvalóságát, magányosságát s a nő másmilyenségét. Az illúzió, amellyel Jadwisia áltatta: hogy létrejöhet kapcsolat egy másik emberrel, szertefoszlott. Magukra maradtak, bárha kettesben - két magányos ember a magányos víz partján.
Az éhezésnél, a szomjazásnál, a munkanélküliségnél, a szerelmi bánatnál, a vereségnél - mindennél - rosszabb, ha úgy érezzük, hogy senkit, de senkit nem érdeklünk.
Sohasem találtam olyan társat, aki jobb társaság lett volna, mint a magány.
A magány gyönyörű, de nem olyankor, ha egyedül van az ember.
Egy szempillantás alatt gyökeresen megváltozik minden, te zuhansz, de a barátaid nem férnek a közeledbe, mert senki nem is sejti, merre jársz, és neked meg az jár a fejedben, hogy mikor ér már véget a zuhanás.
Egyedül, mindig egyedül bolyongani a világban... Ez lenne a reám kiszabott életforma? (...) Saját otthon, néhány jó barát hiányát érzem. Sokszor lehetetlennek tűnik így tovább élnem. Lesz-e, és ha igen - hol lesz az én igazi otthonom?
Egyedül vagy amint elhiszed magányod. Hozzád hajolhat az égbolt. Tárt karját feléd nyújtja egy angyal, nem látod? Tagadásod maga a kínpad.
Vannak séták, amelyeket az embernek egyedül kell megtennie.
Csak akkor élek igazán és boldog is csak akkor vagyok, ha legalább időnként egyedül lehetek.
Az egyedüllétnek gyakran érzem szükségét. Egész jól érezném magam, ha szombat estétől hétfő reggelig otthon lehetnék egyedül. Így tudok igazán feltöltődni.
Kipp-kopp, most már egy síri alkony Ködös, süket nótáját zengi Az őszi est. Ma se jön hozzám, Ma se jön hozzám senki, senki.
Mert az egyedülvalóság nem is nézhet másképpen, mint szomorúan. Az egyedülvalóságnak hosszú az árnyéka. Az egyedülvalóságnak árnyéka az a gondolat, hogy nem fogunk soha az életben találkozni azzal, akivel álmainkban mindig találkozunk. Ez az árnyék engemet se hagy el. De hogy is gondolhassam, hogy van a világon valaki, aki reám vár és ide mellém, ebbe a szegény kis szobába belekívánkozik. Ha volna olyan valaki, az már rám nézett volna és nyújtotta volna nekem a kezét. Azt mondta volna: - A szobád nem szegény, mert te is benne vagy -; és nem kicsiny, mert én elférek a szívedben is.
Megvolt mindene: pénz, elegáns ruhák és csillogó ékszerek. De a kemény munkával szerzett gazdagság nem hozott neki boldogságot, s nem jelentett belépőt sem a barátság, sem a szerelem köreibe. Egyedül volt, magányos és kívülálló.
Egy rózsa éjjel-nappal a méhekkel álmodott, de a valóságban egy sem pihent meg a szirmain. A virág azonban tovább álmodozott. Hosszú éjszakáin elképzelte, hogy az eget ellepik a méhek, és sorra leszállnak, hogy megcsókolják őt. Így tudta kibírni másnapig, amikor a napsütésben újra kinyílt. Egyik este megszólalt a hold, aki ismerte a rózsa magányát: - Nem unod a várakozást? - Talán. De folytatnom kell a küzdelmet. - Miért? - Mert ha nem nyílok ki, elhervadok. Amikor úgy érezzük, hogy a magány minden szépséget elpusztít, a túlélés egyetlen módja az, ha nyitottak maradunk.
Facebook
Pinterest