Idézetek a magányról
Itt hűvös ősz van. Lehullott már Az első, hideg őszi dér, Lemondani tanít a hulló, Búcsúzó, sárgult falevél... Az én szívem is rideg, fásult, Csak néha sóvárg és beteg... - Milyen az ősz maguknál, édes? Óh írja meg! Óh írja meg!...
Aki nevet, azzal együtt nevet a világ. Aki sír, az egyedül sír.
Mint nagy kalap borult reám a kék ég, és hű barátom egy akadt: a köd. Rakott tálak között kivert az éhség s halálra fáztam rőt kályhák előtt. Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak, s szájam széléig áradt már a sár, utam mellett a rózsák elpusztultak s leheletemtől megfakult a nyár, csodálom szinte már a napvilágot, hogy néha még rongyos vállamra süt, én, ki megjártam mind a hat világot, megáldva és leköpve mindenütt.
Magamban, lassan, gondolkodva járom az elhagyatott, a puszta, néma tájat, s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak, hol a homokban emberé a lábnyom.
A közöny szörnyűbb a megvetésnél. Olyan érzés, mintha nem is léteznél.
A város egy nagy közösség, ahol az emberek együtt magányosak.
Egy kicsit elszórakoztam vele, hogy megijesztettem az autókat, az utolsó pillanatban futottam át. Az emberek félnek tőle, hogy gyereket találnak gázolni, és élvezet volt érezni, hogy nem voltam mindegy nekik.
Olyan tágas és titokzatos az emberi lélek, mint a végtelen égbolt. A végtelen égbolt pedig maga a kiterjedt és rejtélyes magány.
Légy jó, és magányos leszel.
Csak én birok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban: a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam.
Én maradok: magam számára börtön, mert én vagyok az alany és a tárgy, jaj én vagyok az ómega s az alfa.
Körül az éjszakába' egyedül lenni kell, Hogy igazi nagyot üssön a szív, ha valaki majd átölel.
Szövegtelen dal, s dús egysége csak Azt zengi, hogy magadban senki vagy.
Az én útaimon Nem nyílnak virágok, Sötétség vesz körül, Csillagot nem látok...
Facebook
Pinterest