Idézetek az irodalomról
A beszélgetésnek, ha van ilyen műfaj, a köztesség a lényege: a két beszélgető közötti térben, a kérdés és a válasz köztes idejében történik meg. Kötetlennek tűnik, de van szerkezete; szakmai, mint egy tanulmány, de érezhetően személyes is. A stílusa pedig egyszerre viseli magán a nyilvános megszólalás és a magánbeszéd jegyeit.
Az utca népének nyújt könnyített feladatot a képregény, megkíméli és egyben elzárja őket az erőfeszítéstől.
Egy idézet forrás nélkül olyan, mint egy geológiai minta egy ismeretlen területről.
Fikcióban nincs olyan, hogy feladat.
Az írásnak, az írástudóknak nagy felelőssége van, társadalmi felelőssége: minden, amivel az ember találkozik, a költészet témája. Márpedig életünk nagyobb részét a társadalmi, politikai gondok teszik ki, és ha valaki ezek kifejezéséről lemond és csak öntörvényű szóművészetnek gondolja a költészetet, az nagyon téved és nagyon megcsonkítja a saját életét és a saját művészetét is.
Van egy nagy problémám az írókkal. Ha egy írónak kiadták az írásait, és sokat eladott belőlük, akkor azt gondolja magáról, hogy baromi jó író. Ha egy írónak kiadták az írásait, és csak közepes mennyiséget adott el belőle, azt gondolja magáról, hogy baromi jó író. Ha egy írónak kiadták az írásait és épphogy csak eladott belőlük, akkor azt gondolja magáról, hogy baromi jó író. Ha egy írónak sohasem adták ki az írásait, és neki se volt pénze arra, hogy kiadja, akkor pedig azt gondolja magáról, hogy szenzációsan jó író. Az igazság azonban az, hogy nagyon kevés a valódi nagyság. Sőt, majdhogynem nem is létezik.
A világirodalom tele van emlékezetes nevekkel, bizonyságul, hogy semmilyen körülmények között nem mindegy, hogyan hívnak valakit. Olykor a hősi szerep is fölmagasztosít egy-egy köznapi nevet, én mégis azt hiszem, egy történetnek már eleve része az a hangulat, ami a névből árad és ami megmozgatja a képzeletet. Egy jól kitalált név a maga klímájával befolyásolja az eseményeket, könnyebb vele dolgozni, mert rendszerint magával hozza a képzeletbeli alak személyiségét is.
Minden névnek egyénisége van, rejtett előjele, bűvköre, és az ilyesmi a hétköznapi életben is előbb-utóbb beleszól az ember sorsába. (...) Mindez fokozottan érvényes az irodalom stilizált világában, ahol minden fuvallatnak, árnyalatnak jelentősége van.
Ahhoz, hogy az ember alkotni tudjon, kettős látással kell bírnia a világról. Kell egy inspiráló környezet testközelben, és valahol a képzelet messziségében annak elvonatkoztatott mása. A két kép között foglal helyet a novella.
Még ha vannak is sejtéseim afelől, amiről írni szándékozom, a novella belső tája számomra a munka folyamatában bontakozik ki. Nem is nagyon jó dolog, amikor egy-egy elbeszélés indításakor előre tudható, hogy a továbbiakban pontosan mi fog történni, sokkal szerencsésebb, ha a cselekmény fordulatait és az egész belső hangulatot a kitalált környezet természete alakítja és szabja meg. Képzelete az írót ösztönösen mindig olyan területek felé tereli, ahol otthonosabban mozog, és ahol nagyobb készséggel fogadja a rá váró meglepetéseket.
Minden az írás folyamatában bontakozik ki. Kiindulópontnak olykor elég egy helyszín, egy érzés, egy illat, egy hely, ahol történni kezd valami. Vagy egyszerűen csak egy hangulat. Valami, amit nem lehet előre kicédulázni, rögzíteni. Ez a megfoghatatlan valami, titkos fuvallat a novella lelke. Ha ez nem lebeg valahol ott a közelünkben, jobb a dolgot nem erőltetni.
Mindenki előbb-utóbb kienged a keze alól közepes vagy annál is gyengébb darabokat, és ez így is van rendjén, ezek a többivel együttesen képezik az alkotói pálya vonulatait.
A művészi alkotás egyik titka éppen az, hogy keletkezésének mechanizmusa mások számára hozzáférhetetlen, mivelhogy meghitt módon kötődik az alkotó személyiségéhez.
A becsvágy, az íráshoz nélkülözhetetlen művészi látásmód mellett nem árt, ha az emberrel történik is valami.
Amikor valami véletlenségből folttalan és tiszta, jön az élet dilettáns, közhelyes szemlélője, és leönti egy vödör nyállal.
Facebook
Pinterest