Idézetek az időről
A jövő ott van valahol a szerelvény csuklóján túl, puha, sötét kanyar: beláthatatlan.
Nem tudom elfogadni, hogy lassan véget ér ez a nyár is, és aztán már nem lehet változtatni rajta. Az képtelenség, hogy mától az elöl felejtett tej vagy a számban a fogak egy új időszámítás szerint romlanak. Legalább át kéne csempészni magamból valamennyit ebbe az új korszakba, hogy ezután is legyenek a múltammal kapcsolódási pontjaim.
A három óra mindig túl késő vagy túl korai, hogy bármit is csinálj.
Nem hiszek az időben (...), még senkinek sem sikerült kifognia rajta.
Soha nem barátkoztam meg az idővel, és nem voltam tekintettel rá.
Idő nincs. (Ahhoz, hogy erre rájöjjünk, egy kis időre volt szükségünk.) Van ellenben a közöttünk lévő megegyezés, amely szerint úgy teszünk, mintha mégis volna. Az emberek réges-rég kitalálták, és önként bevonultak a börtönébe.
A külső embernek van ideje, mása sincs, mint ideje, csak a városi ember rohan mindég, a pusztán nincsen nagy sietség, csakis akkor, ha pandúr nyargal a legény nyomában.
Van egy másik idő is, (...) a pillanat. Az az igazi élet. Se kezdete, se vége, se tartama. Csak mélysége. A legtöbben a legkézenfekvőbben a szerelmi odaadásban ismerjük ezt meg, általában fiatalon, amikor még az elmúlás gyakorlatilag nem létezik számunkra, tehát nem is mindig ott húzzuk meg a határvonalat, ahol kellene. Az érzékiség varázsát, mondjuk, amikor megfeledkezünk az idő múlásáról, könnyen összetévesztjük az időből való kilépéssel, ami más, egyfajta zuhanás, még ha történetesen felfelé is. Odaadom magam a szerelemnek, a munkának, egy ügynek, egy embernek, egy mondatnak, amit meg akarok fogalmazni, és kiszakadok az időből, az életből, önmagamból, elvesztem magam, lemondok magamról, miközben paradox módon ilyenkor vagyok a legintenzívebben önmagam. Minden lét a saját határain a leginkább az, ami, az én is akkor én igazán, amikor a maga határait feszegeti.
Próbáld meg elképzelni az életet időmérés nélkül. Valószínűleg nem tudod. Tudod, hogy milyen hónapot, milyen napot és évet írunk. Van egy órád a faladon, vagy a kocsid műszerfalán. Van egy beosztásod, egy naptárad, egy meghívásod egy vacsorára vagy egy filmre. Mégis körülötted senkit sem érdekel az idő. A madarak sosem késnek el. A kutyák nem néznek folyton az órájukra. Az őzek nem számolják vagy ünneplik a születésnapjukat. Egyedül az ember méri az időt. Egyedül az ember számlálja az órákat. És pont emiatt van, hogy egyedül az ember szenved egy bénító félelemtől, amit semmilyen más teremtmény nem visel el. A félelemtől, hogy egyszer kifut az időből.
Az idő más-más lépést jár más-más személyekkel.
Senkit sem hibáztathatsz, amikor ott állsz egy olyan mély sebbel, amit lehetetlennek tűnik egyedül begyógyítani, és nem hiszed, hogy valaha is meg tudod szokni, így hát kínlódva menekülni próbálsz a fájdalom elől. Csakis az idő - a hosszú, hosszú idő - tudja az ilyen sebeket begyógyítani, ezért nem tehetsz mást, mint hogy a kezébe adod magad, és igyekszel minden egyes túlélt napot győzelemként elkönyvelni. Percről percre, óráról órára csak vergődsz és tűrsz, aztán lassan, hetek vagy hónapok múltával kezded észrevenni a gyógyulás első jeleit, a seb pedig hegedni kezd és lassacskán sebhely lesz belőle.
Ha tisztában vagy a múltaddal, és megérted, mi is történt veled, életed kirakós játékának darabjai a helyükre kerülnek, és világosabban fogod látni életed értelmét.
Az időt átmenetileg meg lehet állítani, de visszamenni és a múltat megváltoztatni senki sem képes.
Ha a múltban élek, nem nézhetek a jövőbe.
Az idő mindent megváltoztat, még azt is, akik mi magunk vagyunk.
Facebook
Pinterest