Idézetek a félelemről
Olyan ez, mintha időnként a rettegés visszahúzódna, alattomosan, csöndben várna, és amikor már biztos abban, hogy a múltbéli alakok nem kísértenek többé, a rossz emlékek egy szag vagy egy dallam képében újra rátámadnak, és bosszút állnak azért, amiért biztonságban merte érezni magát. Nem a valóságtól félt, hanem attól, hogy a napsütötte utcán a rémálmai szembesétálnak vele.
Az ember az egyetlen állat, mely a haláltól fél. Az ember egyáltalán félénk valami. Nem is lehet érteni, hogy félelmében már régen el nem pusztult. Rettenetes sokat kellett neki rettegnie az életéért a roppant régiségben, hogy ennyire beleivódott nemzedékről nemzedékre a félelem. Már csak ha a jelét látja a halálnak, eláll a lélegzete, mintha az emberi halál oly ritka volna, hogy nem lehetett volna eddig hozzászoknia, hogy mindenki meghal.
Arcát az ég felé fordítja, szemében megcsillan a hold fénye. Egy pillanatra olyan érzésem támad, mintha most titkos énjét mutatná meg nekem - azt, amelyet gondosan és mélyen elrejtett a sármja, a humora és a Bátrakra jellemző hencegése alatt. És félelmet kelt bennem, mert ez az énje kemény, rideg és szomorú.
Az Úrtól való félelem nem a bölcsesség kezdete. Az őrültségé.
Törékeny vagyok. A vastagnak hitt bőrömet (...) könnyedén átszúrhatják egy rossz ember jól forgatott szavai.
Rettentő dolog kételyek sűrűjében bolyongani, édes és könnyű félni.
Néha meg azt álmodom, hogy zuhanok. Mert elég gyakran lezuhanunk (...). És ha zuhansz, egy a lényeg: ne rémülj meg. Minden bajt a rémület okoz. Elég csak megijedned, és a rémület egyre csak nő. Kezed elveszti erejét, gondolataid leblokkolnak, akaraterőd elolvad - és teljesen hatalmába kerít a rémület. (...) A félelem csak félelmet szül.
Szergej Vasziljevics Lukjanyenko
Mindenkinek volt olyan tapasztalata, hogy veszélyes helyzetben nem ismerte fel, milyen veszélyben van, az csak később tudatosult. Akkor az ember túlságosan benne van a helyzetben ahhoz, hogy belegondoljon.
A félelmet nem lehet csak úgy kitörölni az ember szívéből.
A félelemnek valóban elképesztő az ereje. Nélküle túlságosan nyugalmas, néha unalmas az élet, vele pedig gyakran elviselhetetlen. (...) De van egy mindenkire egyformán érvényes szabály: a félelem nem lehet gyakori vendég. Jobb nem magunkhoz édesgetni, nem hagyni, hogy lelkünkbe hatoljon. Mert veszélyes a félelemmel játszani. Néha mérhetetlenül nagy a tét az ilyen játékban.
Létezik-e ösztönzőbb valami a félelemnél? Valami, ami képes ugyanolyan erősen hatni a tetteinkre? Mit jelent számunkra a félelem? A félelem csalóka és sokarcú. Találékony és ravasz. Sokszor furcsa dolgokat művel velünk. Megríkat és megnevettet, meghunyászkodásra és árulásra, gyűlölködésre és szégyenkezésre késztet.
A félelem iránytűje egyre szűkebb, biztonságosabb, de üres és magányos börtön felé visz. A vágy iránytűje kiszámíthatatlan, veszélyes, de izgalmas tájakra mutat.
Nézz szembe a legnagyobb félelmeddel, ezután a félelemnek már nincs hatalma feletted. Szabad vagy.
- Már minden nekünk jutó boldogságot elhasználtunk? Nem félsz attól, hogy ennyi jutott csak nekünk, ami most van? Mintha egy bizonyos mennyiségű boldogságot kellene beosztanom az egész életemre, én meg már elhasználtam mindet. Szerinted lehet ez? - Istenem, remélem, hogy nem.
- Nagyon-nagyon régen, amikor még gyerek voltam, városkánk környékén farkasok jelentek meg. (...) Hajtóvadászatot szerveztek. Kiderült, hogy csak egyetlen farkas van... öreg, megátalkodott jószág volt. A háziállatokat nem is bántotta, tudta, mivel járhat az ilyesmi, de azért megszervezték a hajtóvadászatot. Ahogyan kell, kutyákkal (...) körbezárva a területet. Még minket, kisfiúkat is kiállítottak kereplőkkel... oda, ahol egyáltalán nem számítottak a farkas megjelenésére. (...) De a farkas éppen ott tört ki. A vadállat valamiben nyilván okosabb volt az embereknél. Nálunk nem volt semmilyen fegyver, szétfutottunk. Csak egy fiú maradt a helyén, forgatta a kereplőjét és üvöltött. Azt hitte, a farkas ettől majd visszarohan a hajtók felé. - És mi történt? - A farkas fellökte és széttépte a torkát. (...) Pedig egyszerűen ki is kerülhette volna. (...) Tudod, akkor tanultam meg, hogy senkit nem szabad sarokba szorítani... sem embert, sem állatot.
Szergej Vasziljevics Lukjanyenko
Facebook
Pinterest