Idézetek az emberismeretről
Tudod, mik vagyunk mi mind? Valami mesterkélt, kézzel festett külső, ami rémült és reszkető kíváncsiságot takar. És csak szeretnénk megismerni, megérteni az életet.
Minél valószerűtlenebbek az ígéretek, annál nagyobb követőik száma.
Ahogyan az lenni szokott a tiltott, de jónak és vonzónak tűnő dolgokkal - egy idő után ez alattomosan szétterjed az ember tudatában. Mindinkább foglalkoztatja a dolog, később már vonzani is kezdi. Még később céltudatos lépéseket tesz azért, hogy azokat az örömöket megszerezze. Előbb csak néha, olykor, és így van értéke, hiszen ami nehezen jön, nem könnyen felejthető, és azt sokra tartjuk. Később azonban ismét lépni kell, mert a ritkán érkező öröm már nem bizonyul elégségesnek. A szenvedély kialakult, a függőség már épülget szépen, és mire az áldozat észreveszi, már nem is tud élni szenvedélye nélkül.
Az emberek, akárcsak a "nagy" politikusok esetében, képtelenek arra, hogy tárgyilagosan szemléljék az illető életének azokat a szakaszait, amikor még nem voltak híresek. Egy Napóleonban az utólagos krónikások már gyermekként is látni vélték a későbbi (amúgy kétséges) nagyságot. Ha a gyermek Nagy Ember így vagy úgy megnyilatkozott, bármit tett vagy mondott, azt már a későbbi nagy fényben úgy látták, mintha e nagysága lám, már akkor is megnyilatkozott volna, csak azok a szűk látókörű játszótársak vagy ostoba felnőttek nem vették észre.
Egy tömeg közepén is érezheti magát magányosnak az ember.
Nincsen olyan ember, akinek az életében egyszer ne köszönne be az a pillanat, amikor mélységesen szégyelli, hogy él. Az élet szégyen, mert minden pillanata botrányos.
Néhányan összehúzott szemmel méregetnek, mások megjátsszák az érzéketlen közömböst. Bárcsak beszélhetnék velük...! Megmondanám nekik, hogy nem tudnak annál keményebben ítélkezni felettem, amennyire keményen én ítélem meg a saját tetteimet. Megmondanám nekik, hogy amikor valakire ránéznek, sose tudhatják, mit titkol a világ elől.
Az ember megkeményíti magát, mert mások ezt várják el tőle. Azért leszünk magabiztosak, mert valaki bizonytalan mellettünk. Az ember végül is azzá válik, akivé mások szükségletei alakítják.
Az emberek olyan ostobák! Van valamijük, ami mindennél többet ér, és alig vigyáznak rá. Eldobják maguktól az életet akár pénzért, akár zacskóba csomagolt porokért, akár egy idegen elragadó mosolyáért.
Némely ember látókörének átmérője nulla, de felfogásukat mégis álláspontnak nevezik.
Az idős emberek sajátja a bölcsesség mellett az is, hogy miután győztesként átszakítják a célszalagot, élvezetből továbbfutnak még pár lépést, és néha megbotlanak.
Két ember nem szeretheti egymást egyszerre, egyformán, egyidejűleg.
Ha Krisztus ma visszatérne, nem azért a szaváért feszítenék keresztre, hogy "Isten fia vagyok", hanem ha ezt mondaná: "Ember vagyok, mint ti".
De mi az arc? Velünk született burkolat, amely nem a lélek leveleiből fejlődik, mint a virág, hanem csak romlandó takarónk, éppúgy, mint a köntösünk. Nem mutat semmit. Nem jelent semmit, sőt inkább zavar az egymás megítélésében.
Kétféle lény létezik: a gyarló és a tévedhetetlen. Az anyagi világban minden lény gyarló, a lelki világban pedig mindenki tévedhetetlen.