Idézetek az emberismeretről
- Az emberi arc végül is nem más, mint álarc... - És alatta? - És alatta ott van a primitív férfi... vagy asszony.
Az emberek pedig megtartják a holmikat, ostoba, jelentéktelen holmikat a múltból. Érzelmi okoknál fogva tartják meg, vagy egyszerűen észre sem veszik már őket, és meg is felejtkeznek arról, hogy léteznek egyáltalán.
A beszéd, bármilyen könnyed, bármilyen semmitmondó, elkerülhetetlenül elárulja, hogy milyen fajta ember az illető.
Vészhelyzetben a tenni akarás sürgető érzése lesz úrrá az elmén és a szíven, egy tébolyodott késztetés, amely még a rosszul elsült akciót is többre tartja a tétlenségnél.
Az igazságot, ami tőlünk függetlenül, csak úgy van, nem tudjuk kitalálni. Az igazság mindig megrendítő, ezért is söpörjük oly gyakran a szőnyeg alá.
Neked van érzéked az ilyesmihez. Mindig is volt. Te örökké az a kedves, ártatlan teremtés voltál, (...) miközben soha semmi sem lepett meg, mindig a legrosszabbra számítottál.
Az igazság állandó és változatlan, mint a természet nagy törvényei. De te, az ember, aki hiszel az igazságban és megvallod azt, nem vagy állandó, sem változatlan. Már az időjárás is megváltoztatja szándékaid, már a hóesés is eltérít az (...) útról, már egy nő is hatással tud lenni reád: ilyen változékony vagy. Mit is remélhetsz önmagadtól?... Hirdesd az igazságot, de nem árt, ha néha mosolyogsz közben.
Az ember néha csak azt látja meg, amit látni akar, nem pedig azt, ami a szeme előtt van. Néha pedig egyáltalán nem lát tisztán.
Élvezem, hogy sohasem tudom, mit hoz a következő pillanat (...). És mégis, sok emberben éppen ez az érzés kelt állandó szorongást.
Az emberek (...) nem a tényekre emlékeznek, hanem a saját benyomásaikra. Valami alapja a benyomásoknak is van.
Egy ember valamennyire megismerhető a barátok és ismerősök szavaiból, de a belső, lényeges részletek attól még homályban maradhatnak.
Mert mindig megalkuszunk azzal, ami elkerülhetetlen. Mi nem búza vagyunk, hanem pohánka. Ha a vihar jön, lefekteti az érett búzát, mert száraz, és nem tud a széllel hajladozni. Ha aztán a szél elvonul, újra felüti a fejét, és ugyanolyan erős, mint vihar előtt volt. Mi sem vagyunk megmerevedett nyakú emberek. Hajlékonyak vagyunk, és ha viharos szél fúj, hajladozunk, mert tudjuk, hogy majd elmúlik. Szájalás nélkül térünk ki az árral, és rajta vagyunk, hogy hasznát lássuk. Elég erősek vagyunk, és boldogulunk azoknak az embereknek a bőrén, akiknek a nyakára tudtunk mászni. Gyermekem, ez a titka annak, az ember mindent túlél, és mindenen felülkerekedik.
A kíváncsiság egy bizonyos ponton túl zavarodottságra, szellemi vakságra vall. A kíváncsi ember nagyon, nagyon hétköznapi. Ezt a legékesebben épp a kíváncsisága bizonyítja.
Az ember nem csak azért töri a fejét, hogy helyes gondolatai legyenek, hanem azért is, sőt gyakran főleg azért, hogy akarva-akaratlanul rátörő, képtelen gondolatokat végiggondolja.
Gyakran hallja az ember, hogy egy verseny győztese az egész kör alatt beszél a lovához, áthízelgi azok fölött a hatalmas akadályok fölött. Mégis, ha valaki megkérné, hogy írja le azt a kört utána egy televíziós interjúban, az illető teljesen kuka lenne. Ezek a test emberei, és a test dolgában gondolkodnak, sokkal inkább otthon vannak a lovak világában, mint az emberekében, és senkiben nem bíznak, aki egy kicsit is tanult, mert mellettük kevésnek érzik magukat. De ne becsülje le őket. Attól, hogy nem művészei a beszédnek, még nem jelenti azt, hogy nincsenek mély érzéseik.
Facebook
Pinterest