Idézetek az emberismeretről
Boldogtalannak lenni annyit jelent, mint magunkat boldogtalannak érezni; de nagynak lenni annyi, mint megismerni, hogy az ember boldogtalan.
Az emberismeret nem mindig boldogít.
Gyakran a legmélyebb vágyakból születik a leghalálosabb gyűlölet.
Az állatok közül egyedül az ember kegyetlen. Egyedül ő az, aki azért okoz fájdalmat, mert örömét leli benne.
Nem azért szégyenkezünk, mert hibát követtünk el, hanem mert megaláztatásunkat mindenki látja.
Akik a legközelebb vannak hozzánk, azokat ismerjük a legkevésbé.
Jobb, ha a hollók, mint ha a hízelgők áldozatául esik az ember: amazok holtan falnak fel, emezek elevenen.
Mondják, hogy az extrovertált emberek boldogtalanabbak, mint a magukba fordulók, és ezt azzal igyekeznek ellensúlyozni, hogy örökké boldognak, energiától duzzadónak és elégedettnek mutatják magukat.
Az embert a csábítás hajtja, motiválja. Ha a haladás erény, akkor ez a legnagyobb ajándékunk. (Mert mi a kíváncsiság, ha nem intellektuális csábítás? És van-e fejlődés kíváncsiság nélkül?) Másrészről nevezhetünk-e egy ekkora gyengeséget ajándéknak, vagy pusztán tervezési hiba? A csábítás felelős az ember szenvedéséért, vagy inkább az ítélőképesség hiánya a csábítás idején?
Felesleges egy természetfeletti gonosz erőben hinnünk. Az ember maga is képes mindenféle gonoszságra.
Az ember nem tudja elviselni a teljes valóságot. A legtöbb élet menekülés az igazi éntől.
Az emberi arcot a tudat és az élet formálja, s titokzatos redőkből áll.
A nagyvárosokban tapasztalható általános barátságtalanság arányos az ott összezsúfolt embertömeg mennyiségével.
Többet megtudhatsz másokról egy óra játék, mint egy év beszélgetés alatt.
Az ember értékét nem az esze, a műveltsége, nem a hatalma vagy a tehetsége, hanem a lényéből áradó melegség minősíti. Vagyis a szeretetnek behunyt szemmel is érezhető jelenléte.