Idézetek az elfogadásról
Az igazi bölcsek nagyságára gondolt. Bölcsekre, akik egész életükben kerestek egy választ, ami nem létezik, és amikor ezt megértették, nem gyártottak hamis magyarázatokat.
Nem is tudtam, hogy ilyen jó érzés imádni a hazámat. Olyan, mint Istent imádni, vagy egy anyóst: igazából nem érzed, hogy viszontszeretne, de mivel mindkettőnek mindig ezer dolga van, elfogadod.
Egészen átadjuk magunkat minden pillanatnak, tudván, hogy mindig van egy Kéz, amely vezet minket: rajtunk áll, hogy elfogadjuk-e, vagy sem.
Nem keresünk. Elfogadunk. És akkor az élet sokkal intenzívebb és ragyogóbb lesz, mert megértjük, hogy minden lépésünk, az élet minden pillanatában, nagyobb jelentőségű, mint mi magunk.
Szerénység, alázat: elkerültek az erények. Fejjel falnak nekirontottam, valahol mindig elrontottam, de a hibáim az enyémek.
Önmagunk elfogadása, ez készteti legjobbjainkat, hogy önmagukkal szembeszálljanak, de nyílt sisakkal, csel nélküli csatában. Ezért van az, hogy gyakran éppen ezek a felszabadultak térnek át a legszigorúbb vallásra.
Szép csöndben megöregedni nem szánalomra méltó állapot, kihullanak belőlünk a tört cserepek, a sok rendetlen részlet, mindinkább együvé látjuk a világot, és lehet, hogy egyszer majd békés harmóniák ringatják el a szívünket, amely annyi bánatot őrzött, és annyi szép ígéretben csalódott.
Tégy meg mindent, amit meg tudsz tenni. Segíts a bajtársaidon, áldozd fel magad értük. De ha már nem tudsz semmit, felejtsd el, mi történt. Fordulj el, rázd fel magad. A részvét szép dolog, de csendesebb időkre való. Ha jobbra-balra hullanak mellőled, felejtsd el (...), és habzsold az életet. A tényeket el kell fogadni. Csak így lehet túlélni az ilyesmit.
S várom remegve, mosolyogjon kedved, Mert jó, ha vergődésemen mulat: Csak vergődés a méltó hódolat.
Csakis olyan pasi kell, lányok, aki olyannak szeret, amilyenek vagytok. Sőt, azért szeret, mert olyanok vagytok. Minden apró dilivel egyetemben. Higgyetek nekem!
Szelid dörgésben, jó harmatban csurgóra húzott rossz kalapban nem fogok bolyongni már többé, űlök és mosolygok örökké.
Hányszor hagysz még el amíg én is belátom nincsen helyem a világodban eltévedt holdja vagyok a hozzád vonzó hatalmas erőnek.
Elintéztem magamban, hogy életem múlását ellenállhatatlan vonzóerőként érzékeljem, amely esetleg akaratom ellenére is állandóan arra kényszerít, hogy új meg új lépést tegyek előre.
Az elfogadás olyan, mint a termékeny talaj, ami lehetőséget ad az apró mag számára, hogy azzá a virággá váljon, amivé fejlődni képes.
Én mindent, mindent vállaltam volna veled, ha nem is mondod, hanem csak a szemedből látom, hogy akarod, vagy legalább engeded, hogy veled vállalhassam, ami következik.
Facebook
Pinterest