Idézetek az elfogadásról
Az alapvető kérdés, amibe mindig újra és újra belebotlom, a "ki alkalmazkodjon a másikhoz" kérdése. Számomra egyértelmű a válasz: mindkettő. A többségi társadalom az elfogadást, a megértést, az esélyadást kell, hogy tanulja, a kisebbség pedig az önazonossága megtartása mellett a többségi együttélési szabályokhoz való alkalmazkodást.
Ahhoz, hogy az embereket szeresd, nem kell mindenkit megcsókolnod, aki az utadba akad. (...) Csak kevesebbet kell kritizálnod az embereket! Engedd meg nekik, hogy azt viseljenek, amit akarnak, úgy éljenek, ahogyan szeretnének, azok legyenek, akik lenni szeretnének!
Az értelmetlen és érthetetlen szenvedést (...) nehezebb elviselni. Könnyebb elviselni és elfogadni a szenvedést, ha az ember tudja, vagy úgy véli, hogy tudja, mi az oka, forrása. Hogy mi az értelme.
Édes mindegy, hogy megnyerem-e az Avery-ösztöndíjat vagy sem. (...) Mindent megtettem érte, ami erőmből tellett, és lassan kezdem megérteni, mit is jelent az, hogy a "részvétel a fontos". A próbálkozás és győzelem után az a legjobb, ha a próbálkozás ellenére mégis kudarcot vallunk.
Ha az ember nem ragyoghat úgy, mint egy csillag, ragyogjon úgy, mint egy gyertya.
Ha tudod, hogy a szüleid emberből vannak, és bizonyos szempontból hazudnak maguknak, akkor azt is tudnod kell, hogy egy csomó negatív töltetet felhalmoznak a saját életükben, és ha azokat megváltoztatni nem merik, akkor rossz szájízzel, a meg nem valósított és feladott álmaik miatti lelkiismeret-furdalással fognak meghalni... és te elfogadod, hogy így is fognak meghalni. Ha nem fogadod el, akkor te is éppúgy a homokba dugod a fejed, ahogy ők is teszik az életük fontos dolgait illetően. Ha viszont elfogadod, akkor azt is elfogadod, hogy végig fogod asszisztálni ezt a folyamatot, fel fogod ismerni, amikor haldoklanak, ahogy azt is meglátod majd, amikor a folyamat vége felé a haldokló jobban lesz, de csak azért, hogy visszajöjjön elbúcsúzni. Akkor veheted a bátorságot, hogy elbúcsúzzál tőlük, és kimondd nekik, amit ki akarsz mondani. Mert akkor már mindegy. A szüleid meg fognak halni - ez tény. Ennek elfogadásával kezdődik a felnőttség. Itt kezdődik az erő.
A halál a maga riasztó némaságával az élet egyik legfontosabb valóságára tanít meg: az élet - kivétel nélkül mindnyájunké - előbb vagy utóbb véget ér. Az ember az egyetlen élőlény, aki tudja, hogy meg fog halni: szembe megy a saját halálával, kénytelen úgy élni, hogy szembenéz vele. (...) Lehetősége kezdettől végigkísér bennünket, amíg egyszer csak be nem következik. Aki ennek tudatában él, átérzi, hogy az élete egyetlen, egyszeri adottság, amelyben mindannak, amit tett, amit átélt vagy elszenvedett - jó és rossz, öröm és fájdalom - különleges, egyszeri értéke és jelentősége van.
Mindennek, ami jött, egyszer el is kell múlnia. Mindennek, ami felemelkedik, egyszer le is kell zuhannia. Minden hullámnak, akármilyen magasra tornyosuljon is, egyszer el kell simulnia, és eljön az idő is, mikor el kell tűnnie.
Az embereknek csak akkor nyílik rá alkalmuk, hogy kedvesek legyenek és segítsenek, ha te felhagysz azzal, hogy bátornak és erősnek mutasd magad, amikor nem vagy az.
Az igaz alázatos minden teremtménnyel együtt érez és mindeniknek ismeri s tiszteli erényeit. S mert semmit és senkit nem becsmérel le, érzi, hogy mindeniknek megvan a maga rejtett értéke. Semmi és senki sincs, ami vagy aki ne volna szükséges e világon. Minden léleknek megvan a maga becse, a maga méze, melyet másban meg nem találni, épp ezért mindenki szeretetre érdemes.
Az igazi alázat a legmélyebb istentisztelet. De nem az igazán alázatos, aki túl mélyen alacsonyítja le magát és elfelejti, hogy az ember Istentől vett hatalmánál fogva szava és akarata által uralkodik a földön. Sosem szabad elfelednünk, hogy mint Istennek gyermeke, uralkodói vagyunk a földnek, de ugyanaz a testvérünk is. Az igazán alázatos, aki a fejlődés útján a messze mögötte vándorlókat, a gyöngéket és bűnösöket is testvérének érzi, s aki az előtte haladókkal együtt érez, és nem ítéli meg tetteiket, se szavaikat, hanem igyekszik magát beléjük képzelni.
Sokkal elfogadóbb légkör alakulhat ki köztünk, ha házastársunk mondanivalóját információközlésnek fogjuk fel, nem pedig véleménynek, amit helyre kell igazítanunk.
Milyen kielégítő és örömteli lehet egy olyan kapcsolat, amelyben mindkét fél tiszteletben tartja a másikat, elfogadják egymás különbözőségét, őszintén törődnek egymás érzelmeivel és gondolataival, és mindketten egymás érdekeit tartják szem előtt.
Istennek megvannak az eszközei és a módja, hogy dolgozzon az emberek szívében és nem tudjuk, hogy az egyes emberek milyen közel állnak hozzá. De cselekedeteiken keresztül felismerhetjük, vajon a rendelkezésére állnak-e vagy sem. Az életmódunk az, amely kinyilvánítja, hogy az Övé vagyunk. Nincs jogunk elítélni, ítélkezni, olyan szavakat mondani, amelyek sebezhetnek... Kik vagyunk mi, hogy elítéljünk másokat?
Régen, nagyapáink, dédanyáink idejében akár tetszett, akár nem, ki-ki elfogadta a saját életkorát, s mindazt, ami belőle következik.
Facebook
Pinterest