Idézetek az életről
A rossz percek is megkeseríthetik az ember életét.
Életünk alapjait, apánk közreműködésével, születésünkkor anyánk rakja le, létünk piramisának első kváderkövével. Amíg élünk, különféle tetteinkkel hordozzuk mellé a többit, előbb szélesítve az alapot, majd újabb sorokat kezdve, egyre magasabbra építve ez a sajátos, virtuális piramist, melynek utolsó, a vágyott csúcsra kerülő kockakövét a halál teszi oda helyettünk. Sose tudjuk meg, hogy mikor.
Aligha élt bármikor is olyan ember a földön, akinek a halál épp akkor tett pontot az élete végére, amikor már minden megkezdett munkáját befejezte. És olyan sem túl sok akadt, aki életének végső szakaszában időt kapott arra, hogy befejezze a megkezdett munkáit, lezárva a lezáratlant.
Az élet nem más, mint egy küzdelemsorozat.
Az élet majd mindig mint helytállás, a nehézségekkel, küszködéssel járó folyamatos küzdelem jelenik meg.
Élete olyan üres és semmit érő, akár a partra sodródott kagylóhéj.
Az óceánt akarta látni, mert azt remélte, a hullámok ugyanúgy lecsiszolják az elméjéről az idegesség, a feszült nyugtalanság nyomait, ahogy simára koptatják a legkeményebb, legfurcsább alakú sziklákat; azt remélte, hogy a víz kimossa a szívéből a fájdalom szúró szilánkjait. A tengertől azonban üzenetet kapott, a hullámok azt súgták neki, hogy az élet nem egyéb értelmetlen mechanizmusok ismétlődésénél, amelyeket hideg-rideg, könyörtelen erők mozgatnak. A víz látványa - ahelyett, hogy nyugalmat és békét költöztetett volna belé - reménytelenséget csöpögtetett a lelkébe.
Adj egy esélyt az új napnak. Hagyd, hogy megmutassa neked a célodat, a feladatodat. Tudod, a reggelek éppen erre jók. Értelmet adnak az életnek a sötétség után.
Érdekes, hogy hová vezetnek minket a jelek. Mindig oda, ahova tartozunk.
Bús álom az én életem: eltűnt reményem csillaga, mindegy, nappal vagy éjszaka, való volt-e, vagy látomány, ma már mi sem maradt nyomán.
Apáink útján járunk még, őseink táncát járjuk rég. Új útnak hisszük a bűvös kört, És sokszor úgy élünk, mint ők.
Az életünket nem éljük, az életünk történik velünk.
A lelked végtelen. Végtelen magas és végtelen mély. Határtalan múlt van már mögötted, és beláthatatlan jövő. De élni az Egészet sohasem tudod egyszerre. Az lehetetlen.
Az ember az egyetlen élőlény a földön, aki tudni akarja, van-e "értelme" annak, hogy "van".
Az élet értelmét nem fogjuk megtalálni egy valaki más által megírt, kő alá rejtett levélkében. Csak akkor találjuk meg, ha önmagunkból kiindulva értelmet adunk neki.
Facebook
Pinterest