Idézetek az életről
Nincs térkép, ami megmutatja, hogyan éld az életed, melyik pillanatot élvezd ki, és melyiket hagyhatod ki.
Egy életet sokféleképpen fel lehet áldozni, és nem is kell mindig meghalni hozzá.
Végül nem a nagy nyilvanos pillanatok számítanak, hanem az apró pillanatok, amiket közben észre sem vettél. Azokra fogsz majd emlékezni.
Az emberek abba a tévképzetbe ringatják magukat, hogy az öregkor beköszöntével valamiféle révbe érünk, ám azt a tényt már csak kevesen fogadják el, hogy szüntelenül csak törtetünk előre utunk célja felé, amely még azon a napon is elérhetetlen távolságban van tőlünk, amikor végleg lehunyjuk szemünket.
Amikor eléred az életed végét, nem szabad megbánnod semmit, hanem gratulálni kell magadnak ahhoz, hogy megpróbáltad a lehetetlent.
Az életnek két fázisa van. A születés és a halál. Ennyi. Hogy mit csinálsz a kettő között? Nos, az rajtad áll, nem?
Minden életet visszafelé lehet csak megérteni, amikor elkezded visszafejteni a szemeket. Amikor szinte maguktól lazulnak a szálak és meglátod azt az ösvényt, ami végigszalad benne. Akkor már értesz mindent, a pofonokat, a lekésett buszokat, a véletlen találkozásokat. A történeteket, amikben részt kellett venned. A meneküléseket, a látszólag ok nélküli döntéseket. A hangokat, ami a mellkasodban szüntelen dörömbölt és amiről éveken át azt hitted, hogy csupán valami megszállottság...
Az élet folyamatos kompromisszumokról, keserűségről, árulásról szól. Az első alkalommal tiszta lappal kezdheted, de ha elrontod, kétséges, hogy kapsz-e még egy lehetőséget, egy második esélyt.
Aki szerencsés, az úgy él, ahogy szeretne, aki még szerencsésebb, az úgy is hal meg.
Nincs semmi a világon, amivel az élet minősége összehasonlítható, mivel maga az élet az érték.
A földi élet bonyolult és súlyos és csodálatos. A tapasztalatunk töredékes. A részei nem adódnak össze. Néha nehéz hinni, hogy mind egyetlen dolog részei. Semminek nincs értelme, amíg meg nem értjük, hogy a tapasztalat nem úgy gyűlik, mint a pénz vagy az emlék, vagy mint az évek és a vétkek.
Sokkal inkább megbecsüljük, ha tudjuk hová tenni az életünket. Ha el tudjuk helyezni magunkat egy széles skálán, ha nem csak óriásplakátok, olimpiák és szögesdrótkerítések mellett, esetleg épp ellenük háborogva, és száraz, átélhetetlen számok (kávéstatisztikák és GDP tizedszázalékok) leegyszerűsítésében éljük meg az életünket. Ha egyáltalán megéljük, és nem csak át(éljük).
A kövek tükröződnek a vízben. Isten tükröződik az emberekben. A szerelem tükröződik a csalódásokban. Az igazság a történetekben tükröződik. Élünk, dolgozunk és meghalunk ugyanaz alatt a láthatatlan kupola alatt. Szegények és gazdagok, muszlimok és megkereszteltek, szabadok és rabszolgák, férfiak és nők, szultán és elefánthajcsár, mester és tanítványa... azt hiszem, a kupola az egyetlen olyan alakzat, amely alatt mindannyian megférünk. Itt minden különbség eltűnik, és minden egyes hang, örömé vagy bánaté, egy mindenkit átölelő, néma szeretetfelhővé válik.
Az által, hogy a jósnő megmondta a jövőmet, el is vette tőlem.
A rossz ajtók mögül rossz dolgok kerülnek elő. Nem minden ajtót kell kinyitni.
Mi a túlélés titka? Légy nélkülözhetetlen! Fenn tudsz maradni, ha másoknak kell, amid van, és ha csak tőled kaphatják meg.
Facebook
Pinterest