Idézetek az életről
Az élet egymilliárd évvel ezelőtt adatott meg nekünk. Most már tudnod kell, mihez kezdj vele.
Egyikünk sem szabadul ki innen élve, így hát ne kezeld úgy magad, mint egy emléket! Egyél finom ételeket! Sétálj a napsütésben! Ugorj bele a tengerbe! Mondd ki az igazat, amit a szíveden hordozol! Légy bolond! Légy kedves! Légy őrült! Semmi másra nincs idő.
Mennyien rabolták szét az életedet úgy, hogy közben észre sem vetted, mit vesztesz; mennyit vitt el belőle a hiábavaló fájdalom, az oktalan örvendezés, a kapzsi vágy, a negédes fecsegés; mily csekély rész maradt neked a tiedből? Felfogod már, hogy időnap előtt halsz meg?
Az élet értéke nem a hosszúságától, hanem attól függ, hogyan használjuk fel (...). Gyakran megtörténik, sőt leggyakrabban az történik, hogy keveset él az is, aki sokáig élt.
Amint egyetlen pillanat a halál, úgy egyetlen pillanat az élet is. Lehunyjuk a szemünket, és hagyjuk, hogy megszűnjön minden hiábavaló félelem. Az új állapotban, félelemmentesen, megkérdezzük magunktól, kik vagyunk. Ha kétségek nélkül élhetnénk, mit tennénk? Ha nyíltszívűek lehetnénk anélkül, hogy félnünk kéne a csalódástól... ha szerethetnénk anélkül, hogy félnünk kéne a megbántástól... ha ma átérezhetnénk, hogy édes az élet, anélkül, hogy arra gondolnánk, hogy fog holnap mindez hiányozni... ha nem félnénk az idő múlásától, és attól, kiktől fog megfosztani... igen. Mit tennénk? Kivel törődnénk? Milyen csatákat vívnánk? Mely ösvényeket hagynánk ott? Milyen élvezeteket engednénk magunknak? Milyen rejtélyeket oldanánk meg? Egyszóval: hogyan élnénk?
Az ember életének az az értelme, hogy a világ nagyszerűségére, a lét értékére ráeszméljen; és örömének hangot adjon.
Az írók az életből lesik el az igaz történeteket, az olvasók meg aztán képesek véghez vinni, amit a regényekből vettek. A végén meg a lapok lehozzák a szenzációt.
Abból, hogy nem halhatsz meg, nem következik, hogy élvezed az életet.
Mielőtt megszülettél, fej és farok voltál egy tejes tócsában: egy úszó. Egy faj voltál, egy kihalás, egy áttörés, egy érkezés. Mielőtt megszülettél, petesejt voltál az anyukádban, aki petesejt volt az anyukájában. Mielőtt megszülettél, lehetőségek matrjoska babája voltál anyukád petefészkében. Ezerféle lehetőség két fele voltál, milliónyi fej vagy farok, fej vagy írás, egy pörgő érme csillogása. Mielőtt megszülettél, az a gondolat voltál, hogy el kell jutni Kaliforniába, ott vár az arany vagy a csőd. Fehér voltál, barna voltál, vörös voltál, por voltál. Bujkáltál, kerestél. Mielőtt megszülettél, üldöztek, megvertek, összetörtek, csapdába ejtettek egy oklahomai rezervátumban. Mielőtt megszülettél, gondolat voltál, amit anyukád a hetvenes években vett a fejébe, hogy átstoppol az országon, és táncosnő lesz New Yorkban. (...) Te voltál a fény a szüleid párás szemében, amikor egymásra néztek a tűz felett a szertartás közben.
Az élet értékét nem a hosszúságával mérjük. Az a fontos, hogyan használjuk ki a ránk bízott életet. Te hogyan használod ki ma az életed?
Olyan rövid az élet, és jól tudom (...), visszatekintve az a legjobb, ha minél kevesebb megbánni valónk akad.
Az élet nem csak annyi, hogy boldogan élünk, amíg meg nem halunk, nem csak aranyló naplementékből meg ilyen szarságokból áll. Az élet kemény munka. Az ember, akit szeretünk, ritkán méltó ekkora szeretetre. Senki se méltó ekkora szeretetre. (...) Végül mindig kiábrándulunk. Csalódunk, elvesztjük a hitünket, beszedünk pár szar napot. Többet veszítünk, mint amennyit nyerünk. És egy idő után már legalább annyira gyűlöljük a kedvesünket, mint amennyire szeretjük. De a fene ott egye meg, újra nekilátunk a munkának, és robotolunk éjt nappallá téve, mindegy, hogy mit, merthogy ez maga az élet.
Egész életünket azzal töltjük, hogy egy kötélhúzásban mi vagyunk a kötél: egyik oldalról a megváltoztathatatlan múlt súlya húz bennünket, a másikról a megjósolhatatlan jövő.
Az élet kicsit olyan, mint azok a tévéreklámokban hirdetett, spéci memóriahabból készült matracok: le lehet rájuk pottyantani akár egy tekegolyót is, a néhány centiméternyire alvó személy semmit sem fog érzékelni a becsapódásból.
Az ember megszületik. Ilyenkor nagyon közel állunk a vászonhoz, és semmit nem értünk az egészből. Csak a rengeteg fényt és színt vesszük észre. Azonban ahogy idősebbek leszünk, egyre hátrébb lépünk, és kezdjük megpillantani a képet. A kis színpöttyök virágformát öltenek, emberekké olvadnak össze, kutyákká. Lesz rálátásunk. De amikor valaki örökké él... vagyis ha örökké élne, akkor folyamatosan távolodnia kellene a képtől, és a festmény hamarosan csak egy élénk színű négyszög lenne valahol messze a távolban. Még mindig emlékeznénk arra, hogyan nézett ki közelebbről, de valójában már nem látnánk. És addig kellene távolodnunk tőle, míg végül a színek is eltűnnének, és a kép már csak egyetlen fénypont lenne. Aztán ezt is magába nyelné a környező sötétség, mint amikor kihuny a csillag.
Facebook
Pinterest