Idézetek az életről
Nem vagyunk különlegesek. De nem vagyunk a világ szennye és mocska sem. Egyszerűen vagyunk. Egyszerűen vagyunk, és minden csak megesik velünk.
Ez az egész, a fák, a csillagok mind véletlenül jöttek létre, mi magunk is vakon tülekedő és lökdösődő részecskék véletlen találkozásainak a gyümölcsei vagyunk.
Azt hiszem, egy mese van a világon - csak egyetlenegy -, amely valamennyiünket izgat és foglalkoztat, rémülettel és lelkesedéssel tölt el úgy, hogy a gondolat és ámulat fényes borítékú, folytatásos regényében élünk szakadatlanul. Az emberek mind egy hálóba esnek, a jó és a rossz egymásba kuszálódó szövedékében vergődnek - egész életükkel, gondolataikkal, vágyaikkal és törekvéseikkel, kapzsiságukkal és kegyetlenségükkel, nemességükkel és nagylelkűségükkel egyetemben. Az erény és a bűn első öntudatunk láncfonala és vetüléke. És ebből készül az a szövet is, amelyben lelkünk utolsó rezdülése végbemegy, minden változás ellenére, amit a földre, a folyókra, a hegyekre, a gazdálkodásra és viselkedésünk módjára erőltetünk. Nincs más történet, csak ez. Az ember, ha már ott tart, hogy lerázza magáról élete porát és pernyéjét, végül csak egyetlen kemény, világos kérdést vet fel: "Jó volt-e az egész, vagy rossz? Helyesen cselekedtem-e, vagy helytelenül?"
Eljött valaki a csend partjára üvölteni: Végre! Megkapta a semmit a mindenért cserébe.
Elbizonytalanodni tulajdonképpen jó, mert az ember rájön, hogy mégsem áll olyan stabil lábon, mint gondolta, és elkezdi keresni a kapaszkodókat. (...) Azok az emberek, akik bebetonozva csücsülnek a munkahelyükön, minden klappol az életükben és mindenük megvan, csak élni szoktak elfelejteni. Én inkább az életre szavazok, még akkor is, ha néha elbizonytalanodással jár.
Kölcsönvett napok és kölcsönvett világ, amit kölcsönvett szemmel siratunk.
Senki sem "senki". - Ne félj, azért nem marad a helyeden lyuk.
Csonttörések, repedt szervek, hússzakadás. A húst összevarrjuk, a kárt helyrehozzuk, a fájdalom enyhül. De ha az élet omlik össze, ha mi omlunk össze, a tudomány megáll. Nincsenek írott szabályok, csak rá kell éreznünk, hogy mit tegyünk.
Lelkünk mélyén (...) ez a vágy él: boldogok akarunk lenni, és jólétben szeretnénk élni, de főleg félelem nélkül és betegség nélkül és halál nélkül. És ez lehetetlen. A föld: a küzdelem színtere. Mindig az volt, és az is marad.
Látja... az élet nem olyan jó... de nem is olyan rossz, amilyennek hisszük.
Az élethez kell is némi őrültség, máskülönben csupa szürke hétköznap lenne az egész.
Ha elgondolkozunk rajta, megértjük, miért vagyunk itt a földön, lelkünkbe világít esendő, halandó mivoltunk szomorú tragédiája.
Az apróságok jelentik az életet, zagyván összekeverve bennünk, mint ahogy valamely festmény lényegét sem a rajta szereplő alakok adják, hanem a vonalak hajlása s a színek kevert árnyalatai.
Márpedig engem semmi se bosszant jobban, mint az, ha az emberek kínozzák egymást, s legfőként, ha életük virágjában levő fiatalok, akik legtisztábban tárulkozhatnának ki az élet örömei elé, rontják el, rossz képet vágva, néhány jó napjukat, és csak későn látják be, hogy tékozlásuk mennyire helyrehozhatatlan.
Aki azonban alázatos lélekkel felismeri, hogy mi a végcélja mindennek, aki látja, milyen illedelmesen nyesegeti minden tehetős polgár paradicsommá a kertecskéjét, és aztán, hogy még a szerencsétlen ember is milyen rendületlenül szuszog tova útján a terhe alatt, és valamennyinek egyformán az a vágya, hogy bárcsak egy perccel is tovább láthassa még ezt a napvilágot - igen, az ilyen ember elnémul, és szintén megalkotja saját magából a világát, és boldog is, mert ember. És aztán bármilyen korlátok közt él, mindig ott őrzi szívében a szabadság édes érzését, és azt, hogy elhagyhatja ezt a börtönt, amikor akarja.
Facebook
Pinterest