Idézetek az életről
Minden ott ér véget, ahol elkezdődött, és minden ott kezdődik, ahol egyszer véget ért.
Van, hogy évekre szeretnénk megállítani a pillanatot és van, hogy évekig várunk egy pillanatra, de olyankor nem várnak velünk. Egyedül maradunk, magunkban, a saját igazságunkkal. Lehetetlenül remélve, hogy az fog győzni, de mindig csak veszít. Azután egyszer csak elérkezik a pillanat, de addigra az a pillanat már sorsfordító is lehet, és amit elvesztettnek hittünk, újra felbukkant előttünk. Amit addig átoknak gondoltunk, az ellenkezőjére fordul, és azok között találsz új családra, akik veled együtt elvesztették azt.
Az ember, csupán azzal, hogy él, elromlik, és annyit veszít a tisztaságából, amennyit hatalomban nyer. Bármennyire is áttetsző egy forrás, mire folyammá duzzad, nem kerülheti el, hogy magával ne sodorja a sarat meg az iszapot.
Magát személyek érdeklik, s nem az élet. Pedig az emberek meghalnak, vagy elhagynak minket...
Ha létezik másvilág a halál után, ott is csak azt lelhetjük majd fel, amit ebben az életben megteremtettünk és megéltünk.
Az élet hatalmas kincs, mi azonban egyszerűen eltékozoljuk. Még azelőtt elvetjük magunktól ezt a gazdagságot, hogy egyáltalán megismernénk. Anélkül herdáljuk el, hogy megtapasztalnánk, mi minden rejlik benne - micsoda titok, micsoda misztérium, milyen megváltás és megszabadulás.
A szeretet ott rejlik minden emberi lényben, a szeretetet senkibe nem kell kívülről "beleplántálni". A szeretetet sehol nem kell keresnünk, mert eleve ott él mindnyájunkban. A szeretet nem más, mint a mindenkiben jelen lévő élet iránti vágyakozás, az élet mindenkiben jelen lévő minősége.
Mi értelme van az életnek, ha nem oszthatom meg valakivel, akit szeretek? És mi lesz, ha végül majd egyedül kell meghalnom?
Mindenkinek az életében vannak olyan fejezetek, amelyekről az ember reméli, hogy sohasem tudódnak ki.
Az életnek semmi értelme, ha nem tudjuk, hogy ha nem lennénk, hiányoznánk valakinek. A pótolhatatlanság együgyű, de lelkesítő tudata nélkül a létezés valóban nem más, mint taposómalom
Minden ember addig él, amíg meg nem hal. A többi mese habbal.
Van, hogy az ember onnan szeretné folytatni az életét, ahol megtört, de visszatartja egy kéz, és hiába tudja, miért, nem tehet ellene semmit, nem tudja eltüntetni azt a kezet vagy inkább a gazdáját. Ezért aztán, ahogy menekülne az ember, a kéz úgy húzza egyre jobban vissza, és képtelen ellenszegülni.
Van úgy, hogy az egész színes, mint egy kalandregény: Csapdák, álarcok, vad, kemény csaták. Van úgy, hogy az egész szabad, jóízű nevetés: Szélesvásznú vidám bolondozás.
Ebben a percben minden tiszta és érthető. Ez a jelenre vonatkozik - a másodpercnek arra a törtrészére, amit mostnak hívunk a két perccel ezelőtti régmúlthoz és a két perc múlva elérkező jövőhöz képest. Ennél tovább nem is remélhetek tiszta és érthető világot. Annyira egyszerű az egész. De talán nem jól magyaráztam. Nem is érdemes tudnom, hol kezdjem. Amikor kevés szóból is rengeteget értünk, kár szótagokkal meg hangzókkal birkóznunk. Csak azt tudom, hogy ebben a pillanatban mindennek van értelme. Előttem az egész élet, látom mindazt, ami rám vár. Kár, hogy ez az egész annyira nyomasztó.
Felnőni nem egyszerű feladat. Évekig élsz abban a tudatban, hogy a világ ilyen meg ilyen, aztán hirtelen borul az egész. Rájössz, hogy a szüleid talán mégsem tudnak mindent, a kormány hazudik, a felmenőid pedig gyilkolásztak. Rádöbbensz, hogy egyszer meg fogsz halni - utána meg ki tudja, mi lesz. A kis dózisban adagolt új információkból kisakkozod, hogy a világ teljesen más, mint ahogy előadták neked. Véget ér az agymosás, de aztán alig várod, hogy folytatódjon.
Facebook
Pinterest