Idézetek az életről
Úgy kell dolgozni, mintha örökké élnénk, és úgy kell élni, mintha holnap meghalnánk.
Még mindig úton vagyok, Anya, még mindig fogva tart az életnek az az átmeneti szakasza, ahol éppen hogy megérkezem valahonnan, amit egyszer s mindenkorra magam mögött hagytam; de közben már éppen próbálok eljutni egy új helyre is. Azt hiszem, azt próbáltam mondani ezzel, hogy lélekben még mindig nem találtam meg a helyem. (...) Rájöttem, hogy az otthon nem egy hely, hanem egy érzés.
A tetteid számítanak. Ahogyan az életed éled.
Minden egyenes egy-egy vektor. Iránya van. (...) Az irányt nem csak úgy lehet megváltoztatni, hogy más szögbe fordítjuk magát a vektort. Úgy is, ha a síkot forgatjuk el alatta valamelyik irányban. Ez az élet, a való élet dialektikája.
Nem várom már az életet. Vagyok úgy, ahogyan lehet. (...) Ha tűz lobog, hát majd elég. Ha vér ömlik, hát van elég.
Amikor megszülettem, már harmadik éve tartott a világháború. Hogyhogy akkor is születtek gyerekek? Kérdeztem szüleimtől, hogyan lehetséges, hogy az emberek háború idején gyerekcsinálással foglalkozzanak? Azt válaszolták, hogy akkor is ment tovább az élet - ezt nem értettem, úgy gondoltam, az élet állt, sőt, visszahúzódott, megsemmisült, menni csak a háború ment.
Minden pörög körülöttünk... az ember úgy érzi, legszívesebben azt üvöltené, "ÁLLJ"! Hogy körbenézhessen, egy-két dolgot rendjén kicsit átrendezzen, azután minden folytatódhat tovább
Az élet rendje. Születünk, meghalunk. De vajon tényleg az az igazi halál, amikor megáll a szívünk? Amikor nem pumpál több vért az ereinkbe? Vagy vannak, akik addigra már régen meghaltak?! Mert olyan üresek, kiégettek, kiábrándultak belülről, hogy egyszerűen nincs már bennük semmi emberi?
Nem számít, mi történt. Már elmúlt. Ami most van, már egy másik fejezet a forgatókönyvben, amelyet az élet ír.
Minél képtelenebb az élet, annál kevésbé elviselhető a halál.
Az ember várja a váratlant, és hisz a csodában. Aztán idősebbek leszünk, és az ártatlanság szertefoszlik. A való élet az álmok útjába áll, és ránk zuhan a felismerés, hogy nem válhatunk azzá, amivé akartunk; hogy talán meg kell elégednünk egy kicsit kevesebbel is. Miért adjuk fel a hitet önmagunkban? Miért hagyjuk, hogy tények és számok, vagy bármi más irányítsa az életünket az álmokon kívül?
Rohadjak meg, ha gyáva módra meglapulva fogom eltölteni a hátralévő napjaimat, nehogy magamra haragítsak valakit. Az én dolgom az, hogy hogyan élek. És hogy hogyan halok meg.
Akinek küzdeni kell érte, annak az élet drágább, mint a többieknek.
Az élet egy hosszan tartó szövődmény, mely mindig halállal végződik.
A múltat nem lehet elfelejteni, kitörölni. Úgy tenni, mintha nem lenne az életünk meghatározó része. Mert egyszer úgyis utolér minket. A múlt olyan, mint egy gennyedző seb, amit hiába fáslizunk be, az anyag alatt egyre csak rothad, bűzlik, váladékozik, mert nincs kitisztítva, s ezáltal megállíthatatlanul végigfertőzi az egész testet. S amikor végre észrevesszük a sebet, amely régóta ott volt, de megpróbáltuk egyre csak elfedni és tudomást sem venni róla, már késő. Addigra haldoklunk tőle. Megmérgezte a testünket és a lelkünket. Az életben mindennek ára van. Minden döntésnek, minden kimondott szónak, minden cselekedetnek. És minden összeadódik. Aztán egyszer, éppen akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá, és azt hisszük, megúsztuk, eljön az elszámolás ideje. És akkor meg kell fizetnünk bűneinkért.
Facebook
Pinterest