Drew Lerman

Sokféle tünet alapján eldönthetjük, hogy fennáll-e poszttraumás stresszbetegség. Ezek három kategóriába sorolhatók: intrúzió, traumás reakciók, (...) végül pedig az elkerülés. Vagyis magad mögött kell hagynod a múltat. Tovább kell lépned. Engedsz, belátod, hogy ami megtörtént, azon már úgysem tudsz változtatni. Fel kell adnod a harcot. El kell dobnod az egészet. Dobozba kell raknod. A dologban az a trükk, hogy át kell ugrani az első kettőt, és rögtön rá kell mozdulni az elkerülésre, különben sosem jutsz egyről a kettőre.

Minden csak épül, aztán hanyatlik, elpusztul, majd újjáéled. Az események egy ideig folynak a szokott mederben, aztán minden megáll, kitágul és összehúzódik, mint a nagy fehér cápa kopoltyúja. Pofonegyszerű, ezért bárki láthatja, hogy mindannyian ugyanolyanok vagyunk, mindannyian semmik vagyunk, és ez így van jól, így teljes és tökéletes, és jó érezni az életet, jó egy csónakban fekve elgondolkodni saját rajzfilm-életünkön, jó kifújni magunkat, röhögni az egészen. Mert ennyi jár és nem több. Most élhetjük meg és jobban tesszük, ha minden rohadt percét élvezzük, és közben tudjuk, hogy ha elölről kezdhetnénk, megint mindent ugyanúgy csinálnánk. Mindent.

Az emlékezet. Az az életünk egyetlen mércéje. Ha nem emlékeznek ránk, az olyan, mintha nem is léteztünk volna. Miután meghalunk és örökre elfelejtenek, mondhatjuk, hogy talán meg sem történt az életünk. A boldogság és a bánat mind semmivé foszlik. És szeretnénk azt hinni, hogy ha nyomot hagyunk a világban, ha beírjuk a nevünket a történelembe, és minden eljövendő nemzedék hall majd rólunk, ha adunk valamit a világnak, ha a belünket is kidolgozzuk, vagy ha valami igazán különlegeset csinálunk - akár negatív értelemben is -, akkor halhatatlanná válhatunk.

A kategorikus kijelentések látszólagos erkölcsi objektivitás alapján feltételezik az egyén feddhetetlenségét, ami sajnos gyors, de téves végkövetkeztetést eredményez, ráadásul ezzel elhárítjuk a választás felelősségét is - egyszerűbb az életünk, ha nem ismerjük el önnön szabadságunkat, és annak tudatában várjuk a rosszabb lehetőséget, hogy nincs más választásunk, pedig a rosszabb lehetőség akkor is fennáll, ha saját elhatározásunkból mégis megpróbálunk a jobb lehetőség, vagyis a kedvezőbb végeredmény irányába lavírozni.

Ebben a percben minden tiszta és érthető. Ez a jelenre vonatkozik - a másodpercnek arra a törtrészére, amit mostnak hívunk a két perccel ezelőtti régmúlthoz és a két perc múlva elérkező jövőhöz képest. Ennél tovább nem is remélhetek tiszta és érthető világot. Annyira egyszerű az egész. De talán nem jól magyaráztam. Nem is érdemes tudnom, hol kezdjem. Amikor kevés szóból is rengeteget értünk, kár szótagokkal meg hangzókkal birkóznunk. Csak azt tudom, hogy ebben a pillanatban mindennek van értelme. Előttem az egész élet, látom mindazt, ami rám vár. Kár, hogy ez az egész annyira nyomasztó.

Mozdulatai, szemhéjának remegése, ajkainak apró rándulása, testének minden részlete komplett valóság a világgal szemben, és valahogy hozzám kapcsolódik. Nem azért lélegzik, hogy megmutassa, mennyire tudatánál van, nem is az erejét fitogtatja vele, nem bizonygat felsőbb igazságokat a külvilágnak. Létezését semmi sem magyarázza, csak maga a létezése, ezzel pedig nem zavarja meg sem a lét, sem a tudat világát, mert benne egyesül a kettő - tettei pontosan tükrözik gondolatait. Nem értem létezik, mégis itt van, velem van, és közben talán nem is gondol semmire. Már tudom, hogy amikor megkérdezzük a másiktól, mire gondol, és azt mondja, hogy semmire, azt nem szabad rossz néven vennünk tőle, hiszen aligha kaphatunk ennél őszintébb választ.

Felnőni nem egyszerű feladat. Évekig élsz abban a tudatban, hogy a világ ilyen meg ilyen, aztán hirtelen borul az egész. Rájössz, hogy a szüleid talán mégsem tudnak mindent, a kormány hazudik, a felmenőid pedig gyilkolásztak. Rádöbbensz, hogy egyszer meg fogsz halni - utána meg ki tudja, mi lesz. A kis dózisban adagolt új információkból kisakkozod, hogy a világ teljesen más, mint ahogy előadták neked. Véget ér az agymosás, de aztán alig várod, hogy folytatódjon.