Idézetek dalszövegekből
Rövid az élet, Egy perc, egy pillanat. Apró homokszem, De mégse céltalan, Hisz felkap a szél, Ha a magasba vágysz, Bármit megtehetsz, Egy édenkert ölel át!
Csak páran laknak a szívemben, mégis telt ház van, mert úgy raktam el őket oda, hogy előtte felráztam.
Süketek, sánták, némák, vakok Mellettetek én a béna vagyok. A kevesebb több, a látszat csalhat, Több emberség, több alázat.
Mint egy kerék, ami forog, szinte soha meg nem áll, így az ember tipeg-topog, örök útvesztőben jár. Mint a mámor, ami kerget, ami űz és visszatart, mint az óra, mit percek szédült karneválja hajt. Látod, mindig egymást váltva jön az árnyék meg a fény, míg a világ körbe-körbe forog fáradt tengelyén, vihar tépte szárnyakon, mint egy régi szélmalom.
Az ostorom saját hátamon csattan, Minden pofont magamnak adtam. Egy darab a fényből, bennem a szándék, Nem verekednék, már nem anyáznék. Megláttam, ahogy vergődik énem, De nem hagyom el, már többé nem. Az élet elfogad, te őt miért nem? Az ördögöt megingatom hitében. Angyalok vagytok, de szárnyak híján Majomjelmezben ugrálsz az indán. Szeretlek, mert én szeretni jöttem, Ez van, ennyi telik tőlem.
Olyan korán jött az éj ma, minden altatóan néma, csak én virrasztok éberen, félek, még elaludna a szerelem.
Ma rád talál a boldogság, Tiszta felhőn szállj, madár. Bármi volt is, már ne bánd, Ne is gondolj rá!
Nem is értem, hogy nem telik az idő, Vártam, de csak nem múlik el a múlt, Körülöttem a réges-régi kör, Cipelem tovább, ha már így alakult... Köd alattam a kockás háztetők, A sebeimnek a csípős szembeszél, A tenyeremben a hullócsillagom, te veszni hagynád a semmiért...
Hová szaladsz, értsd meg már, A vihar elől miért futnál? Hatalmasabb, mint te vagy, De kérlek, ne hagyd el magad! Az emberek tán értik már, Háborúzni milyen kár. A Béke-sziget füstje száll, Szerelmünkben sincs határ.
Kezdjetek nevetni, csak semmi melodráma Senki bele nem halt még komédiába Ripacsok, színészek, az élet a tiétek Minek ölre menni, kezdjetek nevetni!
Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni Majd az unokáknak, mikor körbeállnak Mikor körbeállnak, az ágyadon ugrálnak Hogy legyen mit mesélni, kezdjetek el élni!
A puritán ösztön és a szükség vezet, Szanaszét mardosom a tetemeket. És szíveket szórok a lábak elé, Hogy mutasson utat a vaknak hazafelé.
Ki a szerelemért még nem halt meg, az soha nem élt.
Szólj, olcsó vágy vagyok neked, Fáj, ahogy a hazug szád nevet. Félj, mert többé magamat nem hagyom, Várj, most már csak beléd kapaszkodom.
Hogy hova jutok, még nem tudom. Talpra állok, majd elbukom, De mégis újra kezdem. Miért volna másé, Ki általad lettem.
Facebook
Pinterest