Idézetek dalszövegekből
Tegnap óta minden más lett, mi addig volt; Nehezebb már, pedig kisebb a súly. A kapuban tétován megállok még, Mintha hinném, hogy felderül, S nem rám zuhan újból az ég.
Bánom, nem bánom, mástól nem várom, Tőled sem várom el. Tettem, megtettem, éltem, ha élhettem, Többet nem értem el. Félek, nem félek, mást már nem kérek: A végét ne rontsam el. Adtam, nem kellett, kértem, nem tellett, Menj Isten "hírivel"!
Cinizmussal a félelem ellen - Ez a jó módszer, higgy nekem! Süllyedhetek, csak látnom ne kelljen, Mi az oka, hogy nem vagy velem.
Ha tudom, hogy te vagy, ki kezem után kap, És jobban hallom, mit súg a szád, Elmondtam volna, hogy nem telt el úgy nap, Hogy az álom határán ne gondolnék rád.
Több álom kell nekem, És kevesebb élet.
Olvadj, légy te is olyan, olyan más, pont, mint a többiek! Simulj, légy finom s puha, meg ne sértsd érzékeny bőrüket!
Attól lehetsz valaki majd, hogy mi az, amit megteszel, Emlékre vagy érdemes, vagy a múlt ködébe veszel.
A hazugság akkor is hazugság, ha soha nem derül ki, És nem úgy lesz gazember valaki, hogy azzá nevezzük ki.
Vicces dolog az, hogy minden, amit akartam, már rég az enyém volt.
Boldogság csak a szenvedés hiánya, De nem ő hiányzik, hanem aki lehetett volna.
Sétálok az üres utcán, Az összetört álmok sugárútján. Ahol a város alszik már, Csak én vagyok az egyetlen, ki egyedül jár.
Tudom hogy vége, de az emléked él, az illatod tőlem messze viszi a szél! Ez a lélek még mindig remél, hiányzol, itt az utolsó levél!
Védtelenül megyek utánad, A gyengémet régen kitaláltad. Megbabonáz a szemedben a hatalom, Ördögöd van, angyalom.
Csak idősebbek leszünk, kedvesem, Nemrég gondolkodtam ezen, Vajon őrületbe kerget majd valaha, Hogy milyen gyorsan változik az éjszaka, Minden, amiről eddig álmodtál, Eltűnik, amikor felébredsz, De nincs semmi, amitől félni kellene.
Idegbeteg vagyok, folyton ezen kattog mindenki, De hányszor kérdeztétek, hogy segíthetnétek innen ki? Mindenkit csak a felszín vakít el, de hidd el, Amit hallasz, nem megjátszott, csupáncsak inger.