Idézetek a boldogságról
Mindig csodálkozom, mikor egyes barátaimtól és ismerőseimtől hallom: szeretnének olyan boldogok lenni, mint amilyennek én látszom. Nem tudom, mennyire igaz ez, vagy sem. A boldogság nem mérhető semmiféle műszerrel, kérdezőlappal vagy szellemi meghatározással. Nem tudom, boldog vagyok-e, vagy sem. De az engem körülvevő boldogtalanság mennyisége és intenzitása mindig meghökkent. A boldogtalanság ugyanis látható, nyilvánvaló, és ha nem is mércével, de azért elég pontosan mérhető.
Úgy látszik, törvény és természet parancsa, hogy az ember önfeledten rohanjon megtalált élete, boldogsága, szerelme felé. Igen, ha nem reszketünk az izgalomtól. Mert az, aki meggyötörve és felőrölve kerül ki a csapások kegyetlen sorozatából, az még boldogságában is kétkedik, mérlegel, óvatos. Attól tart, vajon nem rontja-e meg átkával azt, akit szeret. Mintha sorsa fertőzne. S csak óvatosan közeledik az örömhöz. Újra feltárul a paradicsom kapuja. De mielőtt belépne, megáll és figyel.
Minden ember - tartozzék bár a nyomorúságban sínylődő, durva és ápolatlan szegények közé, vagy az egyhangúan hűvös, unalmasan ápolt előkelők magasabb köreihez - életében legalább egyszer okvetlenül találkozik valamely mindaddig nem tapasztalt jelenséggel, s ez - ha csak egyetlenegyszer is - olyan érzést kelt benne, amely teljességgel különbözik életének minden addigi, s minden későbbi érzésétől. A szomorúságok és bajok közepette, amelyekből életünk szövődik, legalább egyszer felragyog valami boldogító öröm.
A boldogság legtöbbször ujjongó öröm, amely csaknem szétfeszíti az ember keblét, és ugyanolyan gyorsan elmúlik, mint ahogyan jött. Aztán ismét itt terem, és elhiteti velünk, hogy az élet csodálatos dolog.
Úristen, gondoltam, tulajdonképpen milyen kevés is kell, hogy az ember boldog legyen. Egy megértő szó, egy meleg mosoly, annak felismerése, hogy a másik élőlény is ember, nem is nagy dolgok. De ezeket az apróságokat, sajnos, nem árulják sem a gyógyszertárban, sem a közértben. Ezek olyan nemes árucikkek, amelyeket magunk állítunk elő magunkból.
A kéjben nincs semmi szégyellnivaló, az ember boldog akar lenni, de a világ jónak akarja látni. Ám aki jó, az ritkán boldog, de aki boldog, az mindig jó.
Az öröm ló és felnyerít s lehet hogy elvágtat megint de barna izzadása nem veszendőbe van mindenem és mégis mint a csönd ülök a halott örömök fölött: boldogan.
Mondhatnánk azt, hogy mi valami mást értünk boldogságon, mint amit az ért rajta, aki megteremtett minket, és azért nem találjuk igazán a helyünket ebben a világban, ezért nem illünk össze a világgal, ezért vagyunk, csúnya idegen szót használva, inkompatibilisek a világgal.
A szerelemben épp az a legcsodálatosabb, hogy nem az a szerelem tesz boldoggá bennünket, amit kapunk, hanem amit adunk.
Eddig oly keveset használta a "boldogság" szót, most mégis eszébe jutott. Ha valaha is tudta, mi a boldogság, ma már arra sem emlékezett, mikor érezte utoljára.
Jóllehet abban senki sem téved, hogy mit akar, abban tévedhet, hogy valóban boldogítja-e, ha eléri, amit akar.
Nem emlékszem rá: minek örülök. - Arcnál szélesebb mosoly.
Benned! Magadban kell megérezned a boldogságodat, s ha megvan, nem! nem ereszteni! Ha egyetlen pillanatra! ha egyetlen pillanatra elereszted, akkor kiröppen az átkozott boldogságod. (...) Akkor teli leszel kívánsággal, akkor türelmetlenül lesed, milyen élvezeteket kaphatsz még tőle, és nincsen vége, mert minden élvezeted eltölt egy másik élvezet hiányával. Akkor mindig hiányzik valami!
Hidd el, ez árnyékvilágban csak az boldog, aki részeg. Kacag tőle a nyomorult, s aki bátor, még merészebb.
Vajon mindenki megérdemli, hogy boldog legyen? Vagy mindenki csak annyira lehet boldog, amennyire megérdemli?
Facebook
Pinterest