Idézetek a boldogságról
Boldog lehetett volna, igen, s talán boldog is volt, csak nem merte kimondani, mi több, bevallani sem, tehát annak rendje-módja szerint át sem élte. Mintha attól félt volna, hogy ha elengedi magát, ha átengedi magát a ritka (a váratlan?, az ismeretlen?) érzésnek, ha elhiszi, hogy ez az a lelkiállapot (elégedettség?, beteljesülés?), aminél nincs, nem lehet tökéletesebb, akkor vége, akkor azonnal megszakad, elszáll.
Az okos ember minden tudása ellenére sem éri el a boldogságot.
Az ember egyre inkább rájön, hogy mire van szüksége és mire nincs. És megtanulja, hogy a boldogságot nem lehet dekára mérni.
Ha új dolgokat csinálunk - például először megyünk el egy múzeumba, megtanulunk egy új játékot, ismeretlen helyre utazunk, új emberekkel találkozunk -, feltehetően sokkal boldogabbnak érezzük magunkat, mint azok, akik leragadnak a megszokott tevékenységeik mellett. A boldogság paradoxonjainak egyike: bár irányítani akarjuk az életünket, csakhogy a szokatlan és a váratlan is boldogságot nyújt.
A boldogsághoz annyira hozzátartozik a fejlődés, hogy gyakran vonzóbb a csúcs felé haladni, mint odafent lenni.
Van a boldogságban valami együgyűség, ártatlanság, kedélyesség. Az életöröm és a lelkesedés energiát, alázatot és elkötelezettséget követel. Kevésbé fárasztó, ha valaki gúnyolódásba menekül, romboló kritikát fogalmaz meg, vagy filozofikus közönyt színlel.
Minden porcikámban érzem, egészen megváltoztam, másképp látok, másképp lélegzem, mint azelőtt. Még álmomban is élek, a bokám és a csuklóm is másképp mozog, fogni tudok a kezemmel, és örömmel várom a holnapot, mert tudom, hogy mit akarok, az életemnek célja van megint. Bánom is én, hogy mit mondasz erre, mit gondolsz rólam! Az a fő, hogy szárnyam nőtt, és repülni tudok. Hogyne vetném bele magam ebbe a boldogságba minden meggondolás nélkül! Nem vagyok óvatos, nem félek, nem törődöm semmivel, még azzal sem, hogy te csak játszol velem és kicsúfolsz.
Mindent könnyebb megtanítani, mint azt, hogyan legyen az ember... boldog.
Mit tudtál rólam? Az, hogy szeretlek, neked korántsem lehetett olyan meglepő, mint nekem. Mikor rájöttem, megijedtem. (...) "Mit fogok elmondani neked?" - törtem a fejemet. (...) Szerettem volna, ha kitalálsz rólam mindent, anélkül, hogy beszélnem kellene, s ugyanakkor, valahol mélyen, rozsdásan, csikorogva már készülődtek bennem a szavak, (...) és féltem, hogy elsírom magam, pedig nem volna semmi értelme, hiszen most boldog vagyok, olyan boldog, mint még soha életemben.
Nem ad hiába, aki úgy ad, hogy közben magának is örömöt szerez vele.
Hiszed, hogy a boldogságba is beleőrülhet az ember?
Boldogságuk lassanként oly magaslatig emelkedett, ahol már nincs is növekedés tovább. Egy szó fejezi ki ezt a helyzetet: a beteljesülés. A boldogság, mint a tenger, eléri legfelső fokát. A tökéletes boldogságban csak az a nyugtalanító, hogy a tenger visszaáramlik.
Időnként valami furcsa, fájdalmas boldogság fogott el. Magamat éreztem csodálatosan öregnek, mintha itt felejtettek volna a fóliánsok korából, hogy értetlenül bámuljak a mai emberekre.
Igen, szeretni tudni a legnagyobb boldogság. És a szeretet a legnagyobb jó, amit az ember önmagából másoknak adhat.
Az ember csak akkor mondhatja magát boldognak, ha az élet olykor hasonlít az életről álmodott álmokhoz.
Facebook
Pinterest