Vers
Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő fondor magányt s a mindenséget.
Amíg csupán lopjuk magunknak egymást: csak lopott holmi lesz, mi rég miénk, vezekelünk a rég megérdemelt nász visszaeső kis bűnözőiként, akié vagy, elvesz naponta tőlem, s ha néha visszakaplak egy napig: megint sután, csak félig-ismerősen puhatolom felejtett titkaid, heteken át, míg várom folytatását egy-két lopott órának, meglopok minden varázst, mit új találkozás ád.
Meddig vergődni még, az irgalmas sötétben elrejtve, hogy pirít a bosszúság s a szégyen; ígérő titkokat kutatva ostobán, kapkodni lázasan egy tűnt igéd után; mormolni százszor egy rég elhalt párbeszédet, enyhíteni egy szón, mely egyszer fájt tenéked; s leintve részegen a hűvös ész szavát, neveddel verni fel a néma éjszakát!
Én is írom énekem: ha már szeretlek téged, tedd könnyüvé énnekem ezt a nehéz hűséget.
Add nekem a te szemeidet,
Amelyek ölnek, égnek, vágynak,
Amelyek engem szépnek látnak.
Add nekem a te szemeidet.
Magam szeretem, ha szeretlek
S irigye vagyok a szemednek.
Sokan kiáltoznak, s ha arra vágytok hogy hallatsszon hangotok, ti ne úgy legyetek hallhatóvá, hogy a lármán túlharsogjatok: - hajoljatok közel az emberek arcához, s közelről, halkan szóljatok.
Szeresd a gyermeket! Ne legyen bús, komoly, Szemének tükriből játsszék örök mosoly. Maradjon a gyermek: gyermek, míg csak lehet, Majd érzi súlyosan ő is az életet. Hintsen a kikelet tarka virágokat, Daloljon a madár az árnyas lomb alatt. Csörgesse a patak csillogva gyöngyeit – Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!
A hunyó nap sugarában
Nézem, anyám, sírodat:
Sárga-piros rózsáival
Szórja be az alkonyat.
Sárga-piros rózsáiból
Szövi rád a takarót...
Lágyan lengő, fúvó szellő
Suttogja az altatót.
A kulcs vagyok, mely szíved rejtett zárjait kinyitja, s a nyíl vagyok, amely sivítva holttá sebzi vágyad madarát.
Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben ha néma csend borul rám,
téged köszönt.
Lelkünk egymástól bármily messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Oh, jössz-e már?!
Gyöngyök perdülnek szét. Jaj, odalett a zsinórjuk? Felfűzném ismét, de mit érne: hiányzol, biztos csat, hogy meg tudd őket tartani, Kedves.
S akkor, ha majd fájdalmak súlya nyom, fele bánatod én veszem magamra, és bűneid felét is vállalom.
Facebook
Pinterest