Vers
Kacagni nehéz, sírni könnyebb:
Mikor én nagyokat kacagok,
Dermedten menekülnek
Szívembe vissza a könnyek.
Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,
dacos, síró szived csupa vad szerelem,
csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,
már lankad az ész, a védekező.
Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.
Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!
Szemünket az éjhez edzve
hallgattuk a szél szavát,
a szél szavát;
remegő szánk szólni nem mert
s két szomorú, szerelemvert,
ölelkező árva embert
megölelt az éj s a vágy.
Csak nézek és találgatom,
hol az én kedvesem.
Álomban, ébren egyre csak
keresem, keresem.
Mert megvan ő, tudom, tudom,
csak elmaradt, de hol?
És addig, addig keresem,
én se vagyok sehol.
Mint róka, az által esik kelepcébe,
Hogy nagyon is bízik a maga eszébe
S ravaszul sokat mer.
Végre a félelmet nem győzi, nem állja,
Mert az maga magát növeli, táplálja,
Mint az örök szomj a vízi-betegséget.
Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.
Az én karom reszket ölelve téged,
Az én szivemre verődik beszéded
S hogy gyökeret vert tebenned a lelkem,
Én felsikoltva önmagamra leltem.
Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízü vagy,
olyan vagy, mint a mák,
s akár a folyton gyűrüző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő.
Teliholdból süt a végzet,
csillag markol vérkörökbe,
halálforgás minden óra,
jőjj szeretni mindörökre.
Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség,
és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,
és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal,
amit magam se hallok és mégis megvígasztal.
Facebook
Pinterest