Vers
Ősz van. A lombok még az ágakon kinek panaszoljam el a bánatom Ki érti meg hogy minden mondhatatlan A semmi ágáról is leszakadtam.
És boldogok a fellegek, Mily könnyű mind! Mind fenn lebeg! Milyen halványan lengenek! Álomraj és sóhajsereg, Ha emberszívből felremeg, Nem ily szelíd. A szív beteg.
Fáj, fáj. Mi fáj? Nem is tudom. Oly réteges a fájdalom, s egymás fölé gyűrűzve gyűlik. Mit számlálgassam magamon a szomorúság évgyűrűit?
Ha szíved ellepi, mint hófúvás, a bánat S a szenvedély korbácsa vagdal, E dühödt szeretőt a közönyös világnak Zajába ki ne vidd magaddal. Meg ne alázd magad! Átveheti-e bárki Búdat, vagy elkeseredésed? Lelki sebeidet könnyelműen ne tárd ki Az emberek bámész szemének.
A semmivel naponta szembenézek. Didergő meztelen szivem nem védi rég igézet. Ember vagyok. Szem és tudat, ki lát, hall, érez, eszmél. Tudom, hogy sokkal boldogabb, ha együgyűbb lehetnék. Légy ölelő part, menedék veszendő életemben, kevés, ha nem lehetsz elég, de mégse hagyj el engem.
Most arcomon az ájult, régi láz:
Létembe látok könnyes ablakon
S szeretnék élni bús hallgatagon,
Míg lelkemen: a sima tó felett,
Mint halász, ha kapott kedvező szelet,
Egy régi emlék gyöngyöket halász.
Háttal ülök rég magamnak előttem részeg pohár táncol kihagy a szívem mert megütöttem a keselyű miért köröz fölöttem.
Ne szóljatok, és ne mozduljatok, - Egy pillantás, egy sóhajtás elég: És lehullnak a legutolsó álmok, És meghalnak az utolsó mesék.
Facebook
Pinterest