Vers
Menni kellene házról házra, városról városra, mint egy izzadt, fáradt, fanatikus csavargó. (...) És rekedt hangon, félig sírva, kiabálni minden ablak alatt: Szakadt lelket foltozni, foltozni! tört szíveket drótozni, drótozni!
Ha más gyötrődik, vérzik, szenved,
azért van, hogy te megmutathasd:
mennyi szeretet van benned.
Megmutattad-e néha legalább?
Enyhült, s szépült-e tőled a világ? (...)
Ki vagy? Vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Ki van jelölve a helyed,
ne nyugodj, míg meg nem leled.
Ki érti meg kínomat, ha nem én? Kire számíthatok, ha nem magamra, a bizonytalan és nyugtalanra, testemre és lelkemre, két szegény szolgámra, aki egyetlen hatalmam, katonaságom, népem, birodalmam?
Nem is emlékszem, miért zokogtál akkor.
Épp úgy, ahogy a szomorú alkonyoktól.
Talán szerelemtől,
szelíd szavamtól.
Nem is emlékszem, miért zokogtál akkor.
Odasimultam hangodhoz, kedves, és szerettelek.
Lenézel a földre és kacagunk Hangosan, hogy behallatszik szomszédunkba A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik És fáradt, összetört álmukban majd elmosolyodnak ők is.
Nem történik semmi, nem jön senki, te sem jössz már, nem értenek szót velem az utcák, minden sarkon valami kacatba botlok, ami rád emlékeztet, közben pedig próbálom megfejteni, hogy vajon a kötelesség, a kényszer vagy talán a túlzott ragaszkodás rémisztett meg annyira, hogy. Végül elindulok a lángossütödéhez, várok majd a soromra a koraesti, üvegtesti homályban, az lesz a tökéletes béke.
De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél! S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg a csábító, - te megcsalt, árva testvér!
Nem kell lemondanom,
ha nincsen is miről,
bármit is várni,
ha sose volt kitől.
Ami nem veszett el,
nem kell megkeressem,
csillagnak se gyúlni,
ha itt ragyog bennem.
Töröld könnyed, gyűrd le fájdalmadat, te nem azért vagy, hogy odaragadj ügyhöz, múlthoz, amely nem a tiéd, és dac poshasszon és keserűség.
Mit számít, hogy többé nem tündököl, az a fény eltűnt a szemem elől, az óra vissza sose jő, mikor nyílt a virág, pompázott a mező; nem szomorkodunk: az ad erőt, ami megmarad.
Szem mögött, szó mögött gondárnyék feketül. És mégis - ne remegj: lélek van teveled, nem maradsz egyedül.
Gyere közel, közelebb, még közelebb, kérlek, még, még, egészen közel, tapadóan - egészen! - Én akarlak eltaszítani.
Facebook
Pinterest