Vers
Leáldozik a nap - zokogja mélyen
a cselló mintha minden fénysugár
kilobbant volna örökre a földön
mintha valami lidércálmú lápból
buggyanna fel az összes emberarcok
a voltak és a születésre várók
iszapsötét fullasztó bánata.
Aztán egyszerre ez is megszűnik
csak az ezer darabra szaggatott
lélek vonaglik tánclépés ütemben.
A szél sír, az avarba bújva, zörgő nótáját fújja, s a rőt alkony mélabúja énekli szívembe magát.
Tűnnek az öröm' napjai, 'S bús ködbe borúl életünk, Sírunk sohajtunk utánok De semmit viszsza nem nyerhetünk.
Születni bűn, születni átok: Tanuld meg, ember, ezt! Az Isten ellen vét az ember Mindjárt, hogy élni kezd. És aztán teljes élete Vezeklés, bűnhödés: Legelső boldog napja az, Amelyen sírja kész.
Meddig büntetsz még, óh meddig kegyetlen ég? Gyötrő szenvedésünk mikor lesz már elég? Meglakolt a magyar büneiért régen: S számára mégsem kel a nap föl az égen?!
A mennyeknek egy része a hozzám hasonlóaknak van fenntartva a nap ott nem termékenyít, a pénz nem fénylik.
Míg mindent le nem rágtak rólad a tűrhetetlenné vált tények mindaddig vigasz a maholnap s a meghalás merő merénylet.
Mindnyájan akik még sírni tudtok mosolyodjatok el a hulló lombok láttán melyeken az idő véres kézjegye vöröslik s kétségeink fényűzését cseréljétek reményre.
Szép bánat feszül a homlokom alatt és fekete tájak tükröznek sötéten összecsörrenő fogaimon: ne félj.
Bitang napok, kegyetlen kölykei az időnek, rablói kedvnek, hajnalnak, erőnek, - hoztok vígaszt valaha? Alkonyatkor? Akkor se, ha már nem kell?... Vagy csak akkor?!
Facebook
Pinterest