Vers
Csontig vetkőztem, beengedtelek bordáim közé, lásd magad, s mondtam, csak mondtam, már nem is neked, hogy te is milyen messze vagy.
Ha majd foltozott álmainkat, lelkünk minden fehérneműjét idegeinkre teregetjük, mi marad meg a szerelemből?
Megszokja az ember, hogy nem szeretik. A város fényei egy percre kihunynak. A holdat nézi, a ronda, barna holdat, s megérti azt, hogy úgy pótolható, mint egy elveszített régi kulcscsomó. (...) Elnémítja a szép tapasztalat, hogy bármi is történik, életben marad, de nem álmodik, ha lehunyja szemeit. Megszokja az ember, hogy nem szeretik.
Te akkor érsz haza, ha útnak indulsz az úton levésnél mást nem ismersz jobban ott az otthonod, ahol idegen lehetsz ne fogadkozz, remélj, hogy eljön az utolsó az idegenség az otthonod, hazád.
Legyen bár tenger a hibád, Én soha észre nem veszem. Te mindörökké szép maradsz, Miként az első szerelem!
Legigazibb vágyam, hogy sose hagyjalak el,
hogy veled végre magammá lehessek,
és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.
Csak szeretlek.
Szeretlek, mert fölfoghatlan vagy; Bűvös-bájos fátyol föd el. Szeretlek, mert olyan titok vagy, Amiben mégis hinni kell.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
Facebook
Pinterest