Fáy András

Aki kevés pénzzel, kis költséggel kíván perelni, kenetlen szekérrel utazik, gyantátlan vonóval hegedül.

A gyarló ember hajlandóbb szánni bukott barátait, mint örülni a szerencse szárnyain felemelkedetteknek. Talán úgy gondolja, hogy az előbbiek elmaradtak tőle, míg az utóbbiaktól ő maradt el.

A rágalom, irigység olyan mint a festő: nem adhat színt a tárgynak anélkül, hogy közben árnyékolást ne adna hozzá.

Ugyanaz a kebel, amelyik liheg a boldogságért, dúlja fel azt rendszerint maga előtt.

Sokszor, ha megkérdeznének, jó tanácsot tudnánk másoknak adni abban, amiben mi magunk bakot lőttünk.

Az úgynevezett világ, vagyis a közösség véleménye és ítélete valakiről néha csal ugyan, de többnyire helyes; ámbár a törvény előtt próbákkal ritkán tudná bebizonyítani. Olyan ez a vélemény, mint a vad szaga a kutyára nézve: homályos szaglás vezeti őt a vad biztos nyomára és fekvésére.

A barátság és a szerelem olyanok, mint a hegedűhúr, ami ha megereszkedik, még meghúzhatod, de ha elszakad, hiába kötözöd össze: mindig hamis hangot fog adni.

Ha éltünk boldogságát, minden reményeit, csupán egy pontba vonjuk össze, s a lélek ez egy ponton csüggvén egész erejével, ezen pont összerogyik, mit várhat többé a lélek az élet romja felett?

Városon mintegy színjátszói vagyunk az életnek, s csupán szerepei tulajdonaink; falun magok vagyunk a személyek, sajátunk az élet úgy bajával, mint örömével együtt. Városokon szétoszlunk érzeményeinkkel, s kis köreink biztos érzelmei elfúladnak a zaj tengerében; falun önmagunkba vonulva boldogítnak azok: itt hozzánk simul az élet, mely városon bő köntösként áll el tőlünk.