Vers
Miként a fű, majd én is sorvadok,
S ha gyötörnek is vágyak, sóhajok,
Csak úgy szólnak a bordáim alatt,
Mint rét ölén az őszi bogarak.
Hűtlen szívem vezesd immár jóra,
harcos eszem csábítsd nyugovóra,
add, hogy a bűnt többé ne keressem,
add, Uram, hogy mindig őt szeressem.
Állj elém, hogy soha át ne lépjem,
mondd, hogy szava csontjaimba égjen,
áldj meg, unszolj, téríts meg magadnak,
add, Uram, hogy csak vele maradjak.
Sok ember küzd egy élten át,
Csak gyűjt, csak gyűjt, se hall, se lát.
Hogy szaporodjék a vagyon
És meghalhasson - gazdagon.
Ütöttek és én visszavágtam,
megcsaltak s én is csalni kezdtem el,
hazudtam, loptam, konspiráltam,
most már tudom, ezért nem vesztem el.
(...)
Bűnös vagyok? Nem érzem bűnömet.
Mást nem, csupán élni akartam
s nem vagyok rosszabb, mint a többiek.
Elsőnek nem a szavakat
tanuljuk meg anyánktól.
Arca jóságos mosolyát,
lelkét, mely messze lángol.
Mint telefon az elhagyott lakásban,
mely éjidőn reménytelen csörömpöl,
úgy jajveszékel itt hiába lelkem,
oly messze az élettől és örömtől.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.
Kezem fejedre téve
Kérem jó Istenem:
Tartson meg mindig ilyen
Szép tisztán, kedvesen.
Mint sárga levélke, ha sárba hanyatlik,
Ha szél dühe tépi le ősz idején; -
Ah! szép rövid életem, íme, kialszik,
És sírba pihen le sok ifju remény.
A nappalok mind rövidebbek,
Jön a tél csendesen,
Átokvert lélek, fagyos szélvész
Sír a kéményeken,
Ökör, szamár, ló összebújva,
A széllel versenyt ordít,
Az ember búsan gondba mélyed,
S a tűz mellé huzódik.
A vers csak születik,
mint ahogy születik a szél.
Vagy a virág.
Vagy a falevél.
Szellő a vers,
s én azt hiszem,
a Végtelen küldi vele nekünk
Világ-virágok bűvös illatát,
s amint szívünkön lopva illan át
lepergeti az érzés-szirmokat.
Tündérpompájú éji tájon
Felkél az ezüst holdvilág;
Összhang a föld, egy édes álom...
Jó éjszakát!
Itt az új év, és én még mindig
a régi vagyok.
Vagy küzdök, vagy ebbe még
idén belehalok.
Facebook
Pinterest