Szomorú szerelmes vers
Miért hinnék tebenned?
Egész mivoltom keserű,
keserűen szeretlek,
mert másképp nem tudok. Gyanakszom.
Éjjelente, ha alszol,
feléd dőlök, szimatolom
gyanútlan, alvó arcod.
Mi van mögötte? Meddig állsz még,
meddig várod, hogy testemet
átdobjam, légtornász, naponta
feléd e szörnyű föld felett?
Ma még elkaptál. Tegnap is,
ha szálltam. Nő-e benned,
érik-e már a pillanat,
amely zuhanni enged?
Gyöngék, gyávák, bolondok mindaketten,
nem bíztam benned eléggé, s te bennem;
a legnagyobb jó voltál életemben
és most mégis a kevésért siratlak:
minden kincs a kezdete volt csak annak,
mit bűneim benned eltékozoltak.
Csak ezt a Májust hagyd, hogy végigégjen!
Oly könnyű volt veled, s velem nehéz.
Múltunk lakik ma minden létigében.
Nem baj, ha nem hiszel. Fő, hogy remélsz.
A szürkeségben társam,
Hamupipőkém lett.
Sorsunk rémeivel
Némán viaskodott,
Erőn felül -
Halkan beszélt,
Mosolygott, mint az angyalok, -
És szenvedett belül.
A gondok tengerével
Csak a türelme nőtt -
S én mégis csak kerestem,
Nyugtalanul kerestem
Magamat s Őt.
Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.
Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Régi józanságomat kérlelem:
csak elkerülne már a szerelem!
Csak kerülne - s emléktelenül
nézném, a múlt a mélybe hogy merül;
nézném, hogy tűnik el egy régi kép,
s nem szemét látnám, csak az ég szinét.
Ujjaim sem
parancsolnak már
meleg fényt szemedbe
vodkának lesz melegedni kedve
dülöngélve járhatok csak
mint a részegek
üres zsebbel
markolva levegőt -
mea culpa
nem másztam meg a rézhegyet
érted én.
Lemondhat-e, oh, mondd, a szerelem?
Most már tudom, nem élhetek veled,
S tudom, hogy nélküled sem élhetek!
Én nem tehetek róla, oh te sem!
Üdvünk, csapásunk volt a szerelem.
Bocsáss meg és feledj: Isten veled.
Legyen örökre áldott a neved!
Tudod, még térdre nem eshetek,
örök lázadó vérem dermedne meg.
Habár tükrébe karcolnám ajkad
vonalait, és a hajnali harmat
izzó párája égetné számra,
hogy szeretlek, de ezt senki ne lássa.
Egy régi szerelem
vacog utánam.
Sietésemben elmaradt az úton.
Most hallom valahonnan,
megállok,
a torkomban befelé zokog a világ.
Ah! csábító szerelmek kínjai
sodortak felém napot, éjszakát -
egymáshoz futni vagy kisiklani:
örömmel egyik út sem itat át.
Úgy érzem,
messze,
nagyon messze
mentem s
már nem
hiszem, hogy
kaland volt
csupán.
Szerelem, jaj te szerelem,
dadogást hoztál, tébolyt,
életem, telivér életem:
jég alatt alvó vérfolt.
A szerelemnek édes a sebe.
Mi a halál, ha a szerelem adja?
Facebook
Pinterest