Hegymászás
A hegyek veszélyei és nehézségei idővel élüket vesztik. Ez egy olyan tapasztalat, amit minden hegymászó átél, különben soha nem mennének vissza.
Ha megmászol egy csúcsot a Tátrában, rögtön érzed, hogy nem te vagy a világ közepe, a kis problémáid azonnal eltörpülnek.
A hegyen pontosan annyira vagy suta, annyira vagy gyenge, annyi kétség mardos, néha annyira vagy erős, vagy ügyes, vagy okos, amennyire tényleg. Olyan vagy, amilyen tényleg. Beszűkül a fizikai mozgástered, beszűkül a gondolkodásod, nincsen hova bújnod és menekülnöd, és egyébként a hegyet nem is érdekelné, hogy mivel próbálod elkápráztatni.
Mászd meg a hegyeket, és hallgasd meg örömhíreiket! A Természet békéje úgy árad majd beléd, ahogy a napfény árad a fákba. A szelek saját frissességüket fújják beléd, a viharok saját erejükkel töltenek fel, míg gondjaid őszi levelekként hullanak le rólad.
A hegymászók többségének lételeme a függetlenség, és jobban hajlanak a kérésre, mint az utasításra.
Meggyőződésem, hogy egy expedíció során minden résztvevőnek meg kell adni a lehetőséget, hogy véleményt nyilvánítson egy adott kérdésben, de azt is tudom, hogy vannak helyzetek, amikor egyetlen embernek kell meghoznia a végső döntést, és ez a vezető felelőssége. Tisztában vagyok vele, hogy manapság ezzel a módszerrel sokan nem értenek egyet, ezért is van annyi halálos áldozatot követelő baleset, amelyek többsége megfelelő szakmai irányítás mellett elkerülhető lett volna.
Az Everestet nem lehet félvállról venni - bizonyos körülmények között még ma is komoly kihívást jelent annak, aki fel akar jutni a csúcsra. A hegyi vezetők felügyeletével való mászás bevált az alpesi körülmények között, de 8000 méter fölött ez is nagyon veszélyes lehet, és a vezetők segítsége sem jelent biztosítékot. A nagy magasság és a kiszámíthatatlan időjárás olyan tényezők, amelyek bármikor veszélybe sodorhatják a tapasztalatlan hegymászók életét, az Everest csúcsán pedig senki nem teljesen beszámítható, még a legjobbak sem, ezért semmi biztosíték nincs rá, hogy egy adott helyzetben helyes döntést hoznak.
A hópelyhek és esőcseppek, melyek a földre hullanak, a gleccserek óriási jégtömegei, melyek lassan, föltartóztathatatlanul mindig lejjebb nyomulnak, a mélységbe zuhanó hó- és kőlavinák, a szikláról sziklára rohanó hegyi patak, mind a holt matéria titokzatos törvényének, a mélység vonzásának engedelmeskednek. Van azonban még egy éppen olyan titokzatos törvény, amely minden felett uralkodik, ami él: a magasba vágyás, a fény, a nap szomjúhozása. Vagy nem az-e a sudár fenyő égbetörő növése, a viharvert cirbolya függőleges iránya, amelytől még a legmeredekebb hegyoldalon sem tér el?! Nem ez a vágy az, amely a zergét oly magas régiókba hajszolja, ahol már nem remélhet táplálékot és mely a kőszáli bakon úrrá lesz, amikor látszólag céltalanul áll órákig egy magas sziklafokon, nem törődve a leghidegebb széllel? És ez az a vágy, amely többé-kevésbé lángol vagy szunnyadozik minden emberben, akit a lármás világvárosi élet zaja még nem tett süketté a természet hívó szava iránt. Az eszköz lehet többféle és nem lényeges: az egyik bízik a mérnöki tudásban és beleülve a hegyipálya kocsijába, megtalálja ugyanazt a gyönyörűséget, mint aki bízik saját képességeiben és többé-kevésbé veszélyes utakat keres a magasba.
Azt hiszem, akkor lesz egy hegycsúcson igazán szép a kilátás, hogyha gyalog megyünk oda fel, megizzadunk, verejtékezünk és elfáradunk.
Mi visz rá valakit arra, hogy megmássza a Mount Everestet vagy akár autóversenyző legyen? Nem a pénz. (...) Hanem inkább a közönség meglepett felmorajlása.
Facebook
Pinterest