Hegymászás
Én azért is szeretem a hegymászást és a sziklamászást, mert nincsenek értelmetlen szabályok. Nincs felesleges stoptábla, ahol egyébként kilométerekre be lehet látni az utat. Ott az életed múlik minden egyes szabályon. Viszont az expedíciónál mérlegelni kell, hogy ha minden szabályt betartok, nem fogok feljutni. Vállalni kell a kockázatot. Mindig megszegünk valamilyen szabályt, hogy a csúcsra jussunk.
A hegymászás az a sport, ami nem a csúcson, hanem az alaptáborban ér véget, ott van a cél. Ezt már az Alpokban is meg lehet tanulni, mivel a menedékház sem a csúcson van. Felérünk a csúcsra, de onnan le is kell jönni.
Milyen egy hegymászó? Olyan a természete, hogy ha gond van, tudja, hogy a hegyen nem lehet leülni a sarokba és sírni, válsághelyzetben muszáj továbbcsinálni, mert az életemért küzdök.
Az ember nem hegymászó lesz, hanem annak születik, mert egy nehéz helyzetben nem esik kétségbe, hanem az első gondolata az lesz, hogy hogyan lehet megoldani. Aztán majd ha túl vagyunk rajta, nekiállunk pánikolni vagy félni.
Az ember életében a céltalanság a legveszélyesebb. (...) Látom, hogy a gyerekek úgy jönnek az iskolába: "valahogy ússzuk meg a mai napot". Azt mondom nekik: "Gyerekek, meg fogjátok úszni. A mát is, a holnapot is. De így fogjátok leélni az egész életet, hogy megúsztuk?" A halált nem fogod megúszni. Ha csak erre törekszel, akkor semmi nem lesz az életedből. Az életet nem megúszni kell, hanem megélni. Úgy eltölteni, hogy nyomot hagytunk. A hegymászót azért nem értik az emberek, mert ő nem akarja megúszni, sőt ki is hívja a sorsot maga ellen azzal, hogy elébe megy a nehézségnek. De ezt itt lent is meg tudjuk tenni.
A felnőtt hegymászó tudja, a legfontosabb az, hogy le is tudjon jönni a hegyről.
A természetben kerül igazán helyére az ember, megérezheti, hogy mennyire porszem. A hegymászó életében bármelyik nap lehet az utolsó, ezért (is) érdemes értelmesen, jól élnie. Ugyanakkor az is fontos, hogy tudja: ettől nem szabad félelemben, rettegésben töltenie a napjait.
A fogyókúrák örök problémája ez: kézzelfoghatóbb cél kitűzni azt, hogy 10 kilót leadok, mint azt, hogy megtartsam a súlyomat. A fogyás egy izgalmas kaland, képesek vagyunk erőfeszítésekre és lemondásra. De karcsúnak maradni? Abban semmi látványos és izgalmas nincsen, csak minden nap egy újabb lemondás, és különösebben senki nem is értékeli. A különbség olyasmi, mint a hegymászás és a serpák munkája. A hegymászók évekig edzenek, készülnek, hogy egyszer feljussanak a magas hegycsúcsra. Ha felérnek, a világ ünnepli őket. De akik nap mint nap kísérgetik az újabb és újabb csúcshódítókat, azokat senki nem ismeri. Ők a serpák. Nekik ez hétköznapi munka.
Ha felértél a hegy csúcsára, folytasd a mászást.
Minden expedícióról más szemmel jössz haza. Odafönt az ember óhatatlanul levetkőzi a civilizáció által ráragadt álarcát, tíz körömmel kapaszkodik az életbe, mindenki a legőszintébb arcát mutatja. Ez nagyszerű és ijesztő is tud egyszerre, de hazaérve mindig maradandó élménnyé válik.
Nem véletlenül járja a mondás, hogy ha valakit igazán meg akarsz ismerni, akkor vidd el a hegyre. Minél magasabbra megyünk, annál több réteget veszünk föl, de a lelkünk egyre meztelenebb lesz. Oda annyi cuccot viszünk, hogy nem fér bele még egy álarc is.
Amikor felérünk egy hegyre, nem a célt találjuk meg, hanem újabb csúcsokat. Mindig vannak újabb csúcsok.
Egy nagy hegyen történő túlélés oly koncentrált figyelmet igényel, hogy a külvilág dolgai jelentéktelenné válnak közben.
Elég nagy különbség van a között, ha valaki tisztelettel tekint egy hegy felé, vagy ha fél tőle. A tisztelet olyan alapot teremthet, amely képessé tesz leküzdeni egy feladatot. Ellenben a félelem kinyithat egy szelepet, amelyen keresztül az embernek minden energiája elillan.
Facebook
Pinterest