Hegymászás
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Egy olyan hegyet, mint az Everest, nem úgy mászik meg az ember, hogy saját feje szerint lohol előre, vagy hogy mindenáron verseng a bajtársaival. Lassan, gondosan, elővigyázatosan, önzetlen csapatmunkával lehet csak nagy hegyeket mászni.
Minden óriás hegy vagy hegyvidék önálló, külön kis világ. Mire felmegyünk rá, mire megmásszuk, szinte megjárjuk az utat a trópusoktól vagy a mérsékelt övtől a sarkvidékig.
A hegymászás nem a vele együtt járó veszélyek ellenére, hanem épp azok miatt varázslatos tevékenység.
Akárhogy is nézzük, kizárt dolog, hogy egy huzamos ideig tartó kétszemélyes expedíció részvevői megúsznák maradandó pszichés sérülések nélkül, ha az időjárás mostohára fordul.
Néha nem könnyű beismerni, hogy a természet lágy ölén töltött idő az esetek többségében nyirkos nylonzárkához kötöttséget, azaz sátorfogságot jelent.
Élvezem, ha olyan sziklát találok, amit még nem másztak meg, magam elé képzelek valamilyen fogásrendszert azon a sziklafelületen, azután megmászom. És minél homályosabb a rendszer, minél nehezebb ránézésre a szikla, annál nagyobb kielégülést szerez.
Az Eigeren a képzelet szüleményei hamar egybemosódnak a valósággal, és az Eigerwand vasúti megálló a kelleténél jobban emlékeztetett arra az évek óta vissza-visszatérő álomra, amelyben valami végeérhetetlen mászás során éppen az életemért küzdök a viharban, amikor a hegyoldalba vágott ajtóra bukkanok. Az ajtó mögött kandallóval fűtött szoba, kényelmes ágy, az asztalon gőzölgő étel, de álmomban ez az ajtó rendszerint zárva van.
Az öregkor hasonlít a hegymászáshoz. Minél magasabbra hágsz, annál fáradtabb vagy, nehezebben kapsz levegőt. De sokkal jobban átlátod a dolgokat.
Nagyon sajátos kérdés, hogy a veszély milyen erkölcsi hatást gyakorol az egyénre, ám egyet saját tapasztalatomból megállapíthatok: ha az ember hegymászás közben egy veszélyes ponthoz érkezik, s nem vállalván a kockázatot, előtte visszafordul, lehet, hogy nagyon bölcsen cselekszik, de a jellemének árt vele.
A falon csak egy valóság létezik, az, amelyikben az ember megpróbál feljutni a csúcsra. Olyan eszközökkel, olyan körülmények közt, amilyenek adva vannak számára. Ez nem az ésszerűség és a tervezés szükségességének elvetését jelenti, hanem éppen a hegymászás lényegére világít rá. Mert az a hegymászó, aki racionális megfontolások alapján akar mászni, végül még a tábort sem hagyja el.
Mássz hegyet, ha ez a vágyad, de ne feledd, hogy a bátorság és az erő semmit sem ér elővigyázat nélkül, és egy pillanatnyi hanyagság tönkretehet egy egész boldog életet. Semmit ne siess el; fontolj meg jól minden lépést; és a kezdettől tarts szem előtt minden lehetséges véget.
Egy nehéz mászás, különösen egy nehéz szólómászás kezdetén fölfokozottan tudatosul bennünk a hátunk mögött tátongó mélység. Szüntelenül érezzük vonzását, kielégíthetetlen étvágyát. Hallatlan szellemi erőfeszítést igényel, hogy ellenálljunk neki, egy pillanatra se merjünk lazítani. A szakadék sziréndala éberségre késztet minket, puhatolódzóvá, sutává, görcsössé teszi mozdulatainkat. A mászás előrehaladtával azonban egyre inkább megszokjuk a kitettséget, a végzet érintését, lassan elhisszük, hogy bízhatunk saját kezünkben, lábunkban, fejünkben. Megtanulunk az önfegyelmünkre hagyatkozni. Figyelmünk apránként annyira összpontosul, hogy már észre sem vesszük kidörzsölődött ujjperceinket, combunk sajgását, az állandó koncentráltság fenntartásának feszültségét. Révületszerű állapot fedi el az erőfeszítést, a mászás éberen megélt álommá szépül. Órák röppennek el, akár a percek. A hétköznapi létezés fölhalmozódott bűntudata és zavara - a lelkiismereti botlások, a kifizetetlen számlák, az elfuserált lehetőségek, a por a kanapé alatt, a kínzó családi bajok, a gének könyörtelen börtöne - átmenetileg feledésbe merül, kiszorítja gondolatainkból a világosan kirajzolódó, hatalmas cél és a pillanatnyi feladat komolysága.
A legtöbb hegymászó valójában nem tébolyodott, csupán az emberlét egy különösen virulens törzse fertőzte meg.
Az ember csak akkor kezdi igazán érezni a mászást (...), amikor a technikai készségek olyan magas szintjére jut, hogy szinte észre sem veszi a megerőltetést.
Facebook
Pinterest