Victor Hugo

Két helyzetben nem érhet bennünket semmi: egész magasan és egész lenn. A második eset legalább olyan kívánatos, mint az első.

Boldogságuk lassanként oly magaslatig emelkedett, ahol már nincs is növekedés tovább. Egy szó fejezi ki ezt a helyzetet: a beteljesülés. A boldogság, mint a tenger, eléri legfelső fokát. A tökéletes boldogságban csak az a nyugtalanító, hogy a tenger visszaáramlik.

Én nem tagadom az ördögöt. Az ördögben való hit megfordítottja az Istenben való hitnek. Egyik erősíti a másikat. Aki nem hisz egy kevéssé az ördögben, az nem nagyon hisz az Istenben sem. Aki hisz a napban, annak hinnie kell az árnyékban is. Az ördög az Isten árnyéka. Mi az éjszaka? A nappal bizonyítéka.

Némelykor bizonytalanság tölti be lelkünket, és éjjeli sétákra, bolyongásra csábít a csillagok fényében. A fiatalság folyton valami csodára vár. Ezért bolyong éjszaka szívesen, cél nélkül.

Ránézett, s nem látott egyebet. Ilyen a szerelem: az embert pár pillanatra elragadják gondolatai; a szeretett nő megérkezik, s rögtön elenyészik minden, ami nem rá vonatkozik, s tán nem is sejti, hogy néha egész világot töröl ki belőlünk.

Az őszinte szerelem nem fárad el soha. Csupa lélek, hát nem hidegül el. Az izzó szénkatlant elborítja a hamu, de a csillagot nem.

A lelkeknek nincs szemre szükségük, hogy lássák egymást.

A lét mély titok, istenivé teszi a láthatatlant, s újabb titok következik belőle: a bizalom. Ez a vallások egyetlen misztériuma. De ez a misztérium elég. A nélkülözhetetlen mennyei hatalmat nem látjuk, de érezzük.

Úgy látta, ragyogó fény közeledik felé, melyet a végzet álomképnek rendelt, egy fehér felhőt látott, mely asszony alakját öltötte, egy ragyogó látomást, amelynek mélyén szív dobogott, s ez a félig felhő, félig asszonyjelenség átölelte, a látomás megcsókolta őt, s e szív szeretettel fordult hozzá.

Az őszinte hála elegendő. A hála szárnyakon repül, ahová repülnie kell. Az ima jobban tudja útját, mint te, aki imádkozol. Hányan hitték, hogy Jupiterhez könyörögnek, holott Jehovához imádkoztak. Hány amulettben bízó hívőt hallgat meg a végtelen! Hány istentagadó nem veszi észre, hogy ha jó és szomorú, már ezzel a ténnyel Istenhez könyörög.

A természet felkarolta, ahogy minden roncsot felkarol. Magányát megvigasztalta, ahogy minden magányt megvigasztal. A természet minden elhagyatottnak segítségére siet. Ahol minden hiányzik, ott egészen odaadja magát. Virággal futtat be minden omladékot. Repkénnyel köti össze a köveket és szerelemmel az embereket.

A tömegnek sok a feje ahhoz, hogy gondolkozzék, és sok a szeme, hogy lásson; a tömegnek, mely felület, tehát felületes.

Kínos az a pillanat, amikor a nő már nem a tavaszokat, hanem a teleket számolja, és tompán neheztel az időre, amely feldúlja szépségét. A nők, akiket más illatos virágoknak érez, őt tövisként szúrják, és üdeségükből csak a szúrást érzi. Mintha tőle rabolták volna színűket, mintha saját szépsége azért hervadozna, hogy a többieké ragyogóbb legyen.

Tudják, hogy az előre elkészített terv ritkán alkalmazkodik az eseményekhez. Az eshetőségeken nem tudnak úgy úrrá lenni, hogy kényük-kedvük szerint bánjanak velük. Nem állapodhatunk meg előre a sorssal. A holnap szófogadatlan. A véletlennek nincs fegyelme. Ezért lesik ők a véletlent, és hosszas bevezetés nélkül, rögtön melléje szegődnek. Nincs tervük, vázlatuk, mintájuk, nem kész öltözetben lépnek a váratlan elé. Fejest ugranak a sötétbe.